Marionett

Kéne valami, valami más,
félek, hogy a tavasz most nem lesz elég.
Kevés lesz idén az olvadás,
kéne valami többlet, valami még.

Nem vagyok, csak marionettbáb,
kit kopott zsinórján rángat az élet,
vihar jöjjön, vagy szél legalább,
és kócolja össze a mindenséget.

Kell a sorstól egy ráadás,
hogy mozaikjaimból összeálljak,
valami kéne, valami más,
szárnya nőtt bennem a változásnak.

Jelenés a buszon

Ma láttam egy apró, tipp-topp asszonyt.

Őzbarna kabát, rajta szőrmegallér,

kezén finom bőrkesztyű feszült,

s ősz fürtjein kecsesen ült egy bájos,

fekete kalap.

S benne Téged,

lám, rajtakaptalak.

Mert Téged idézett,

kit egykor úgy szerettem,

s kinek emléke örök lenyomat

nem feledő lelkemen.

Hittem, írmagja sincs már efféléknek,

kiknek kezében a bot inkább védjegy,

mint holmi támasz.

Védjegye valami régi szépnek,

a tartás igézetének,

s valami elfeledett, porlepte,

békés miliőnek,

mi már csak édesbús regények

lapjairól szédül elém.

Állt a buszon az a tipp-topp asszony,

közvetlen mellettem kapaszkodott,

s mosolygón, szabódva köszönte valakinek:

„Maradjon, kedves, nem sokáig utazok.”

Néztem szépre aszalt arcán

a megpihent időt,

milyen is lehetett régen, azelőtt,

mikor hajadonfőtt szaladt,

mint ifjú, barna lány,

s nem gondolt a jövővel egyáltalán,

mikor még kalapja fehér volt,

kis sárga virággal,

az élet kacaj volt, öröm és vidám dal,

s olyan volt tán, amilyen te voltál,

s elgondoltam, bár lenne,

hogy ő te volnál.

S utaznánk együtt a tömött hetesen,

mutogatnám neked ezt a

neked is, nekem is örökszerelem,

imádott várost,

hogy mi volt akkor és mi minden más most,

és elkérné jegyed a buta ellenőr,

mondván, ez csak két csacska bakfis,

a kalap, meg a fehér haj hamis,

csak bolond divatja a még bolondabb mának.

Hisz’ nem sejtené,

kabátod alatt jól elférnek

a rég megszokott szárnyak.

Kedveszegett költemény

Megint elővett az a furcsa mélabú,

mikor késéles reggelekre ébredek,

s az egymás hátára kapaszkodó hetek

folyama elhúzódó állóháború.

Jégbordák fedik az alig múlt ünnepet,

és csak bántja szemem a hiába-napfény.

Zord január van, s torokszorító örvény-

bánatomnak megnyugvást sehol nem lelek.

Ilyenkor elrejtőznék, mint a gondolat,

lennék a három pont két zárójel között,

szélcsend van, és én, önkéntes hajótörött,

a parttól messze elbújnék a fák alatt.

Nem tudok sírni, pedig mindenem zokog,

mintha régi kínokat dajkálna szívem.

Ne láss, ne szólj, s ne beszélj, hogy észrevétlen

múljak el, mint a téli, mélabús napok.

Két tenyered közt

Nézd a szelet, mi’ vadul tépi a fákat,

foga fehérét villogtatja a tél.

Csípős kedve van a komisz januárnak.

Mi lenne velem, ha te sem ölelnél?

Fáznának bennem a hétrét görnyedt szavak

talán egészen virágfakadásig,

s míg kinyújtózna egy ébredő gondolat,

el sem érné már, oly messze a másik.

Burkolj kikelet-kézzel tavasz-magadba,

hisz’ mínuszok jönnek, nehéz hidegek.

S ha jégcsap-kedvemet a tél behavazza,

majd két tenyered közt március leszek.