Együttállás

A hajnali égen, öt bolygó kézfogóján

lassú táncot járnak a részeg csillagok,

az ablakomra vetülő Tejút-makadám

a tegnap és ma horizontján imbolyog.

Ágyban marad a lusta, didergő szombat,

az elmúlt napokat magára húzza még,

valami fel-felhasítja az álmomat,

felettem tágas űr, alattam szakadék.

Az utcán kéretlen, szuronyos mínuszok,

a Nap belesápad a szokatlan télbe,

a különös kvintett halványan hunyorog

s szétszéled, ahogy az éjszakának vége.

Évszakoló - Tél

Bennem örökös, néma tagadás a tél,

érdektelen kép piszkosszürke keretben,

fuldokló fűszál, korhadt, unott kapanyél –

csak nyáron ért öröm, csak nyáron szerettem.

Igazolt hiányzás - szívzörej barátaimhoz

Barátom vagy és vagyok a barátod,

úgy laksz bennem, mint hallgatag zsarátnok,

s bár megírni mindezt, dadog az ihlet,

a számadó idő igazol minket.

Tudod a jót, és tudod a rosszat is,

hogy könnyem igaz, mosolyom nem hamis,

nem is kérdezek, s mégis jön felelet,

ha összesimulnak a szívzörejek.

Véget nem érő körmondatainkra

nem lenne elég száz hektónyi tinta,

és ha egymás nélkül telnek el hetek,

te nem felejtesz, s én nem felejtelek.

Lassú, téli szerelmes vers

Az ébredő város lassított felvételén

ásítást nyom el egy éjsötét kapualj,

a feketén porló hajnal, akár a szén,

testemben a vér sűrű hajtóműolaj.

Létezésem télen konzekvensen analóg,

bennem a kedély hol alszik, hol szendereg,

az idő lába egy régi tegnapba lóg,

és megidézi, mikor megszerettelek.

Fogva tartja álmomat tested melege,

míg osztja az óra a mégötperceket,

tarkómon leheleted forró gesztenye,

tenyeredbe rejtőzöm, fel ne keltselek.

Az örök eredet

Nőnek lehet a férfi örök kisgyerek,

kinek dada kell, s kit e szerep nem untat,

vagy lehet herceg (és ilyet is ismerek),

kire rábízhatod jövőd - és a múltad.

Minek látod, s mivé lesz, míg téged szeret,

kettőtök játéka, ősi adok-kapok,

hogy felnézel rá, vagy inkább felneveled -

szerelmét így is, meg úgy is megkaphatod.

De ha anya vagy, fiad mindig kisgyerek,

nem számít, hány éve nézed változásait.

Az új s újabb testbe zárt örök eredet,

az egyetlen, kinek megbocsátod ráncaid.

A nő, ha ötven

A nő, ha ötven, már borrá érett

benne sok-sok leszüretelt pillanat,

nem fut el, ha szembejön az élet,

megéli még, ami eddig kimaradt.

Nem lázad már mindig, mindenáron,

de karbantartja fakuló szárnyait,

s ha menni kell, megy át száz határon,

hisz’ még ma is merészeket álmodik.

Olykor persze dühös és zaklatott,

mert fogynak a percek, s élni úgy szeret!

Tizenkilencre is húz új lapot,

s a sorstól a küzdőtérre vesz jegyet.

Helyét tudja, s tudja, mi helytelen,

ám szigora bölcs lett, félrenéz, ha kell,

akár kapitány a fedélzeten,

hallgat, meghallgat, s dönt – de már nem perel.

Mert időt vesztegetni nincs idő,

a tervek, álmok a sarkára hágnak.

Aznap, amikor ötven lesz a nő,

csak egyszerűen nekimegy a mának.

Hátha benyitnak

Sohasem zárom magamra a lelkem,

hátha benyitnak merész idegenek,

s olyanok is, akik ismernek régről,

de mára szerencsésen kihevertek.

Hátha benyitnak az elfeledettek,

és az örökké belémtetováltak,

jönnek, akikkel biztos semmi dolgom,

s mások, kikkel majd együtt bontok szárnyat.

Sose zárom magamra a múltamat,

emlék-vendégektől lüktet az elmém.

Holnapom is sarkig tárt kapu, míg én

fent sétálok a kerítés tetején.