Ha nem írsz mindig

Ha nem süt a pék kenyeret,

a tegnapit még eheted,

s pár félig száraz kiflivég

egy jó gubához épp elég.

Ha a kertész szabadnapos,

ha az előadás lapos,

ha a banán világoszöld,

talán azért forog a föld.

Ha cipőd sarka elkopott,

dönthetsz, kell vagy eldobod,

s ha fakó a vasárnap,

fordíts hátat a világnak.

De ha éppen teher a toll,

ha az ihlet nem válaszol,

a költő ajka néma tó,

s kiszáradt vízesés a szó,

jöhet tavasz, nem derít fel,

mint egy robot, kelsz és fekszel,

csobban a szív, majd elmerül,

ha nem írsz mindig legbelül.

Carpe diem

Mint vészjósló, szürkéskék madarak,

felhők köröznek a város felett,

szárnyaik közt vad vihart tartanak

s csőrükkel szaggatják fel az eget.

Esők jönnek, s a fák sziromkönnyét

buzgón nyeli az éhes kanális,

jobbról verőfény - amott éjsötét,

a tavasz voltaképp rém banális.

Ugyanaz a szél jár körbe-körbe,

mit már számtalan költőcske megírt,

mindig bolond és ugyanúgy röpke -

mégis, valahogy rendre felderít.

Mert még a nyár is messzinek tetszik,

és lehet toporogni a mában,

húzni az időt, addig-ameddig,

megfékezni, ami zabolátlan.

Én ráérek. S elnézem az eget,

a százszorszépeket és az esőt.

Te fuss. Én megfejtem, mit rejteget

a tegnapután és holnapelőtt.