Fázom. A rosszkedvű novemberi hideg
meggyorsítja álmatag lépteim. Azért odapillantok, mint minden reggel. Látom
őket a télre készülő, összeaszott falevelektől terhes parkban. A két
összevackolt figura a nyilvános vécé lejárata mellett, rongyokba csavarva
fekszik. Nevük nincs, nemük meghatározhatatlan a magukra tekert, szedett-vedett
pokrócok burkában. Körülöttük egy-két nejlonszatyornyi, soványka életük. Kosztolányi
bronzba öntött vállán egykedvűen tollászkodik egy galamb, a forgalom monoton
zajában az idő megdermed, mint a viasz.
Egy-két hét, és a tér környékét
felékesítik a csillogó girlandok, karácsonyi díszkivilágítást kapnak a lombjuk
vesztett fák. Advent közeleg, cseppnyi békességet csempészve ebbe a békétlen
világba. Ilyentájt újra szeretni tanulunk. Adni és elfogadni, tenni és
jóvátenni. Odavetett frázisok helyett valódi szavak ízesülnek a szánkban.
Készül bennünk a legszebb ünnep. A megátalkodottak megszelídülnek, a háborgók
nyugalmat találnak, a haragvók meglelik a megbocsátás örömét. Imbolygó gyertyalángokkal
búcsúznak a vasárnap esték.
Csak az otthontalanoknak nem jut a
fényből. Későn virradó nappalaikra korán és feketén zuhan az éj, mely hideg és
zavaros álmoktól nehéz. Fekszenek és kelnek, esznek, ha jut, isznak, hogy ne
fájjon. Egyik nap, mint a másik – egymásba érnek az évszakok. Életük naptárlapjait
szertehordta egy régi tavasz vagy épp az idei rövidke ősz. A park egyre jobban
kitakarja őket, ahogy napról napra pőrébbek a bokrok. Nincs hová bújni a kiáltó
otthontalanság elől.
Visszazökken az idő. A mindent
megoldó, mindent feloldó, a gyógyír. Az idő fut, és vele szaladok én is. Szököm
a lelkiismeretem elől.
