2014. május 31., szombat

Vizes nyolcas



Olykor folyó vagy, áradó és örök,
máskor csupán szelíd, tétova, patak.
Homlokod taván eső verte körök,
s néha nem lellek a hullámok alatt.

Ma féktelen zuhatag a két kezed,
el-elmerülök két érintés között.
Tenyered vizén a te meg én lebeg,
s elúszik a távol, ahol mennydörög.

2014. május 29., csütörtök

Kócos országom

- kéretlen válaszvers -

Én nem írok kivándorlós verset,
a trendet ebben sem követem,
hisz’ odakint se hordanék nercet,
s ott se lenne más a szerelem.


Ott nem ismerik Erdős Virágot,
s nem tudják, ki a Kollár-Klemencz,
ott is nyílnak és hervadnak álmok,
él arra is sok száz Emerenc.


Jó nekem itt e kis kócos ország
a jólfésült szomszédok között.
Bárhogy éneklik, hasztalan mondják,
elvihetnek mindent: nem költözök.


2014. május 22., csütörtök

Lelet


Egy régi fotó. A sárga túl sárga,
az ég is makulátlan és hamiskék.
Jól állhat neked most az idő sármja –
borostyánba zárta arcodat a kép.


Ahogy felfogást, úgy emlékeket sem
tudok zsebpénzre váltva lecserélni.
Hiába vándorolt máshoz a szívem:
bevésődtél. S ma nincs dolgod, csak lenni.

2014. május 14., szerda

Fagyosszentek

A nyár kapuján kint a „zárva” tábla,
a május ma szigorú darabont,
angyalok ronggyá ázott, szelíd szárnya
csitítja a háborgó Balatont.


Törpe örömmel kémleljük az eget –
a Nap fásultan, kábán búcsút int.
Egy régvolt július újra belénk szeret,
s visszalopjuk fülledt emlékeink.

2014. május 4., vasárnap

Anyamadár


Életre szeretett egy napon,
s mára ő lett kicsi gyermek.
Oly apró, szinte ölbe kapom,
akár szél a könnyű pelyhet. 

A bal felső zsebembe rejtem
a tél elől, testközelbe,
óvom, mint ő vigyázott engem
szívem szívére ölelve.


Madárcsontú anyacsemetém
szárnyaszegett rigómadár.
Míg dalol a világ tetején,
minden gyermek hazatalál.

2014. május 2., péntek

LokálpatriNóta


Budapesten vannak helyek,
jönnek velem, ahogy megyek.
Cipősarkam utak, terek
aszfaltjába vésett sebet.



A Margit híd egy szerelem,
s az egész Tangót megveszem,
egy nyáron át csak hevertem
a Dagály nevű tengeren.



A „Novhét” tér ma Oktogon,
de nyolc szöge mind rokonom,
s a Moszkva teret, ha akarom,
pár randiból összerakom.



Mindkét lábam a Dunában,
a Gellért-hegynek vetem hátam,
s minden utcán, ahol jártam,
flaszterforró örök nyár van.



Évek hosszú sora hagyott
bőröm alatt aszfaltrajzot.
Parkok, hidak, séták, padok,
szakadozott térkép vagyok.



Vannak helyek Budapesten,
fölemelnek, ha elestem,
nem óvhatnám őket szebben:
megférnek a tenyeremben.