Szürke pala ma a februári ég,
éjkócos a város, a virradat kancsal.
A kései hold elázott kiflivég,
a horizont kávé fáradtbarna zaccal.
Deviáns vércsepár sikoltva kering,
Penelopé-szövetét fölfejti a csönd.
A reggel szaltó, őrült bungee jumping,
ugrunk, s napra nap visszaránt az odafönt.
Ismerlek, mint kenyérfajtákat a pék,
tudom, mikor vagy csak száraz kiflivég,
és mikor adsz élményt, mint a sós perec,
kalács készül benned, vagy épp nem szeretsz.
Te vagy a világom középpontja rég,
életem kovásza, puha menedék.
Hogy mit sütsz ki, mindig kisütöm, édes,
én vagyok a mák, te pedig a béles.