Vers és minden más

A vers néha csak terem,
újabb elmentett fájl a winchesteren.
Emlékek és fájások,
gondolatcunamik, múltáradások.
Fejfák, virágok, gyertyák,
kontyos, gömbölyű mosolyú anyókák,
színek egy spontán rajzon,
a Duna-part, a nyár és a Balaton,
arcvonás és érintés,
a lélek, a mélység és a merülés,
békesség és zűrzavar,
újjászületés és érzésravatal,
pohárban gyilkos méreg,
a vasárnap, ahogy hétfőre ébred,
indulat és bocsánat,
Attila és szavai a Mamának,
a te, meg én, meg a tél,
hogy már előre tudom, mit kérdeznél,
a mi és a nélküled,
a hirtelen lezuhanó szürkület,
rím, amihez nincs képlet…
A vers te vagy. Minden más csupán részlet.

Könnyes négyes

Öröm-gyöngy vagy bánat-óceán a könnyed,
nem mérlegelhető, egyik mégis könnyebb.
De mindkettőben ott vagy magad teljesen,
s egy gyönge percben átgördültél versemen.

Hajnali jegyzet

Rossz álom zavarta meg hajnalom,
s iszonyodva űzött át az ébredésbe,
míg az elfüggönyzött ablak mögött
tejszínné sűrült a homály tejfehére.

Tűnődtem, miféle múlt szakad fel
e rémes látomások képsorain?
Vagy holnapomról foszlik a lepel,
s mutat túl a ma apró-cseprő gondjain?

Mellettem az ágy bal oldala egy
másik álom vizén süllyed-emelkedik.
Majd az óra ismerős sikollyal
harapja át a reggel gyönge ereit.

Az Orkánerejűhöz

Itt ülök beleájulva,
bebábozódva megint a januárba.
Messze-fáj még a tavasz,
ötvenhat nap
és ötvenhat éjszakára.
Gyere, hát, te Orkánerejű,
tépd fel köd-kedvem
és az odakint
kéretlen szimbiózisát!
Vagy szédíts el,
hogy Boldogasszony haván,
mint aszteroida,
úgy zuhanjak át,
a megérkezés ezerszirmú
márciusába.
Reszket a báb alatt
a tél hiábavalósága.