Ha egymásra horgolnám a verseimet,
mindig ott összeöltve, ahol épp elsza-
kad a rólam szóló végtelen történet,
mindegy lenne, hogy olvasom, vice versa,
az időben visszafelé araszolva,
vagy az elsőként leírt bizonytalan sortól,
mára hatalmas, meleg takaróm volna
megszámlálhatatlan, ezer színű szóból.
És fagyos, téli napokon, mint ez a mai,
megkeresném benne a legforróbb nyarat,
egy júliusi strandolást, vagy valami
augusztus végi éjszakából itt maradt
hullócsillagos (rém közhelyes) emléket,
főznék egy jó erős feketét, és talán
észre se venném, hogy szilveszter éjfél lett,
és már nem fázom a holnaptól igazán.
Egy régi fotó. A sárga túl sárga,
az ég is makulátlan és hamiskék.
Jól állhat neked most az idő sármja –
borostyánba zárta arcodat a kép.
Ahogy felfogást, úgy emlékeket sem
tudok zsebpénzre váltva lecserélni.
Hiába vándorolt máshoz a szívem:
bevésődtél. S ma nincs dolgod, csak lenni.