Kémia

Kártyavár-kapcsolat, áldatlan állapot,
tizenkilencre is húzunk még új lapot.
Építed - elfújom, építem - ingatag,
tanultam kémiát, a szerelem híg anyag.

Elfolyik, akár a homok, vagy szürke por,
az "örökké-legenda" minket is eltipor.
Nem lehetsz elég bölcs, erre nincs egyetem,
akarsz vagy nem akarsz, egyedem-begyedem.
 
Fejvadász vagy zsákmány, 'mondd, akarsz-e lenni',
harapj, de hagyj engem is húsodból enni!
Százmillió múlt perc ragyog a szemedben,
kellek vagy nem kellek, rád tetovált engem.
 
Keddekre zuhanó hirtelen péntekek,
rohan az élet, te ne rohanj, kértelek!
Remeg a kezem, lásd, eldől a kártyavár,
maradjunk egymásnak, úgysincs sok hátra már.

Alíz és a régi fiúk

Régi fiúk, ti engem nem szerettetek,
fiúkák, ti rám se néztetek soha.
Csak az Alíz kellett, mindig csak az Alíz...
Ez rossz volt nekem. Az élet meg mostoha.

Az Alíz szép volt, csak úgy magától volt szép,
ahogy a hóvirág se direkt tetszeleg,
mégis mindenki örül neki, ha látja.
Hát, az Alíznak se kellettek kegyszerek.

És én hiába voltam belül gyönyörű,
hiába sikoltott belőlem az "itt vagyok",
nem kellettem nektek, réges-régi fiúk,
s ma már bánhatjátok kamasz-vakságotok.

Pedig hogy' tudtam volna szeretni akkor,
ha enyém lett volna kócos szerelmetek.
De ti Alízt vártátok esténként hatkor.
Régi fiúk, ti engem ne szeressetek.

Havazik

Fekete-fehér az este,
pepita testű beste az éj,
útra, házra, térre csente
magamagát a rátarti tél.

Fekete-fehér a kertem,
cirmos havon árva csillag ül,
csendesen kezembe rejtem,
s magánya álomba szenderül.