Hallgatag vers

Csöndes vagyok, akár egy bombatölcsér,
ostrom után görcsbe rándult város,
némább vagyok a novemberi ködnél,
tán még lélegzetem is halálos.

És jó ideje nem bírsz szóra te sem,
csak sodródsz velem, mint az évszakok,
légüres a tér bennem s körülöttem,
csak suttogni tudom: hé, itt vagyok...

Tánc a nyárban

Olykor feltorlódik bennem az élet,
mint túlszervezett forgalomban
a végeérhetetlen kocsisor,
vagy mikor téli estén az utcára
ömlik a nép a túlfűtött moziból.
Egymásra hágnak a napok, rám zuhannak,
és súlyuk alatt apránként
szorul ki belőlem az élniakarás.
De most nyár van, nincs rohanás,
a gutaütött órákat pihegve
szívja magába az elmém,
az augusztus átkarol, hozzám bújik,
mintha könyörögve kérném...
De csak ismer, tudja, hogy nyárból vagyok,
hőségből, lobbanó napsugárból,
zivatarból, akár a nyegle húszévesek.
Időtlenül kavargok a bennem
támadó, heves viharokban,
s tánclépésben, örökidőkre hagyom
az olvadó aszfaltban a léptemet.

Padlás-mennyország (sanzon)

Ez csak egy könnyű, csacska sanzon,
lám, belém dúdolta magát a nyár,
egy régi június a gangon,
térkőre ájult, fáradt napsugár.

Néztük, hány porszemnyi világ van
egy fénynyalábban, kész ribillió,
a hőséget jól tűrtük, sőt vidáman,
s emlékszik ránk a szőnyegporoló.
 
Mi, körfolyosós, csitri lányok,
titkon a hátsó lépcsőn futkosunk ma is,
mi, körfolyosós, letűnt lányok,
tudjuk már, a padlás-mennyország hamis.
 
Gyümölcsöstálból fogyott a meggy,
és vígan köpködtük a sok magot,
kilestük, a lift kivel jön-megy,
s nem kívántunk bárkinek "jó napot".
 
A ház macskáját dédelgettük,
fölöttünk bádogtető volt az ég,
forró vihar volt, ha szerettünk,
így volt igaz, csak régestelen-rég.
 
Mi, körfolyosós, csitri lányok,
titkon a hátsó lépcsőn futkosunk ma is,
mi, körfolyosós, letűnt lányok,
tudjuk már, a padlás-mennyország hamis.

Cinikus

Csak egy újabb fürge május,

csak újabb harminc meg egy nap

mond megint sziát, ez a juss.

Szalad – se kabát, se kalap.

Lobogó szevasz-tavasz, huss,

fuss, jön a nyár – belénk harap.

Csípőnkön a Föld elliptikus

hullahopp – fogyaszt, s „hamm” bekap.

Rokon lelkek

Olykor úgy érzem, már több száz éve alszom,
ajtómon az idő rút körme kaparász.
Banyaláz verte, régvolt királykisasszony
vagyok - elkopott, színe vesztett kanavász.

A magány mellém bújik, bús árvagyerek,
"gyere no, elférsz mellettem századokig".
S ti mind, rokon lelkek társasága, gyertek,
bennem múlt világok reménye álmodik.

Képzelt beteg

Fájt sokáig, majd jött a fantomfájdalom,
akár torzója a levágott egésznek.
Ti meg nem születettek, vajon hány dalom
sorsa lesz még szárnyalás helyett enyészet?

Látszólag jól vagyok, úgymond tünetmentes,
láz nem fűti csóktalan, aszott homlokom.
Bajom ha van is, az amolyan kín-csendes,
s lehet, a hiányt is csak belém-gondolom.
 
Mint képzelt beteg, néha fel-felkiáltok,
majd kiírom magamból - placebo, vényre.
Rossz nyavalya ez, mint valami átok,
s mégis: meggyötörne, hogyha véget érne.