Útra készen

Én egész évben útra kész vagyok.
Mert valahová mindig menni kell,
hogy megteljen a lelkem mesékkel,
és legyen mért' várni a holnapot. 

Hisz' készülni, az talán a legjobb.
A megvénült koffert leporolni
- mennyi-mennyi veszettnek hitt holmi -,
s közben érezni, ahogy elfog 

az indulást körbelengő mámor,
ahogy az erekben frissül a vér,
amíg szívtől az ínszalagig ér,
s a láb menne, futna már magától.
 
 Gyere, nézd, a lista akkurátus:
térkép, bédekker, fotóapparát,
nap ellen kalap, esőre kabát,
apró, ha jönne a dinnyeárus,
 
tű, cérna, olló, fájásra gyógyszer,
ágy mellé regény, agyonolvasott,
tollból több is, és hófehér lapok,
legyen nálam elég, ha írni kell.
 
(...)
 
Fülembe súgnak jegenyesorok,
s arcomon érzem a menetszelet.
Legyen résen, aki engem szeret,
mert én örökké útra kész vagyok.

Az utas

Már gyerekként is mindig menni akart,
szökött, ha éppen senki nem figyelte.
Ott volt a kiserdő, meg a patakpart -
és az állomás... Az jött mindig szembe.
A vasút, a sistergő, zajos vonatok,
a peron, ahol tág szemmel álldogált,
s játékból folyton dudált és tolatott,
és faggatta a baktert órákon át,
hogy honnan jönnek és merre tartanak
a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,
s tudta: ami csak hely van a nap alatt,
neki látnia kell, mit más csak álmodott.
[...]
Évek teltek, és a vén talpfák fölött
a gyerekkor csöndesen elzakatolt.
A bakter a másvilágra költözött,
s a peronon átkenték a kispadot.
Gyakran üldögél ott, vonatra várva.
Nézi az órát, nagyokat hümmöget,
átsétál a sín másik oldalára,
bármelyik megfelel jövet vagy menet.
Újságot vesz, elszív egy cigarettát,
ha befut egy személy, kicsit integet,
aztán hazasiet a kiserdőn át -
át kell még nézni a menetrendeket.

Reflexió egy film nyomán

... és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként -
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz' ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[...]
... Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság...

Diagnózis

Úgy remélem, egy nap elaltatnak
kloroformba mártott csábszavaim,
s míg távolodsz, két tenyerem épp csak
végigfuttatom bordáid rácsain.

Csönd lesz. Halálos. Azt is hallhatom,
ahogy ritmusaink egymásra lelnek.
Majd sebészi pontossággal, atom-
biztosan szíved közepébe metszek.

Felnyitlak - meglep, milyen egyszerű -,
odabent se titok, se más rejtelem.
Csak Te vagy ott, meg én - két együgyű -,
és egy apránként elvérző szerelem.