Vérség

Egy fiú, két leány. Vér zúg a vérrel.
Váll a vállhoz, ám se közel, se távol.
A kor apránként szépen összeérlel,
míg bennünk a lét egyre visszaszámol.

Két leány, egy fiú. Hárman egy tőről.
S nem estünk messze konok, büszke fánktól.
Fogunk mind apánk ritmusára őröl,
s egyként harapunk időt jó anyánkból.

Elrejtett arcom

Csak egy ecset kell, hogy lefessem,
vagy toll, hogy papírra rójam,
véső, kalapács, hogy repedjen,
s lebontsa a mázat rólam.

Csak egy kés kéne, hideg acél,
vagy mindent feloldó vegyszer,
csattogó olló, hűs pengeél,
vagy bűbáj, kegyetlen kegyszer,
 
hibátlan foncsor a szemedben,
tükör, mi hazudni nem mer -
csak egy ecset kell, hogy lefessem
elrejtett arcom - csak egyszer.

Pőreségem

Aznap, mikor végleg kivetkőzöm
magamból, s viseltes porhüvelyem
levetem, nem szégyellem majd apró,
védtelen meztelenségem. Hiszen
nincs titkom, se szép, se otromba már,
mit fel ne törtem volna két suta
rím között - hogy mindent lássatok, hát
tükörfényű versekbe öltözök'.
Mert pőreségem oly nyilvánvaló,
mint ahogy a születni vágyó sor
a rá következőt ébredésre bírja.
Rég ruhátlan felétek a szívem,
s minden percem bőrömbe van írva.

Látod, Attila...

Látod, Attila, Te, kit úgy tépázott az élet,
ki versbe rejtetted magadnak s nekünk
a Mamát, erdőben a vad nyomát és
homlokodról a legszentebb verítéket,
nem sejtetted hányan ünneplik majd
a költészetet épp a Te születésed okán.

Mert ma, ki e hazában tollat vesz kezébe,
hogy szívét-lelkét a betűk édes bilincsébe
verje, mind ott jár, a Te lépted nyomába',
belőled nőtt ki a szárnya, s emlékedből merít
ihletet. Látod, Attila, örökké menekültél,
de magadat előlünk el nem rejtheted.