2008. december 30., kedd

Kivárás

Lám, ez a tél is megkeményítette
globálisan felmelegedett szívét,
s a város szikár, üvegrideg testén
pattanásig feszül a zúzmara-vért.

Akár ha harcba menne, olyan az ég:
odafönt szuronyos, sötét regiment.
A Dunára úgy könyököl rá a köd,
mint kocsmapultra a zárórai csend.

És én kandallót építek magamban,
párkányán apró, vérlángú mécsesek.
Az idő lágy plédjét elé terítem -
ott várom ki, míg tavaszra ébredek.

Táj - emberrel

Tűnődöm, az ember milyenféle táj.
Tűri, ha gyökeret ver benne a fáj,
s ha kell, a vihart két öklébe zárja.


Szeret, eltökélten, mint földben a mag,
s porrá hullik benne száz hegynyi harag,
hisz' tudja, harc után sok lesz az árva.

 

S ha bejárja magát olykor, néhanap,
két gondolat közt a szél hátára kap,
hagyja, hadd vigye bárhová a szárnya.

 

Az ember csupán szív, szem, kezek és száj,
zsigerek, némi bőr, kék erek és máj -
lelke az, mi szépet lehel a tájba.

2008. november 30., vasárnap

Ringató

Fiam, szemed tükrében hadd nézzem magam,
hadd higgyem, ez a foncsor nem torzít sohasem.
Ahogy Te szépülsz, én úgy hervadok lassan,
kezedben egy szép nap elfér majd a tenyerem.

Nézz reám, apránként én leszek a gyermek,
s Te, kivel a létnek megannyi dolga van.
Még kezed az enyémben, még én vezetlek,
de tekintetedben már ringatom magam.

2008. november 29., szombat

Kimondatlan

Tudod, sokszor magamnak se,
pedig egymásnak de hányszor!
Lassan kéne vallani - be,
vagy színt. Nos, legalább mától.
 

Mert legalább magunknak ne,
ha már a világnak nehéz.
S látod, én se írom versbe -
nem bírja, 'mit a józan ész.

2008. november 20., csütörtök

EGYség

Mi úgyis, végleg összetartozunk már:
én vagyok a sín, te meg vagy a sín-pár.
Sok a teher, ránk feszül a sors-vagon.
Hadd dübörögjön! Belőled hallgatom.

2008. október 21., kedd

Nincstelenek

Itt, hol egymásba érnek az üvegházak,
a beton didergő virágokat növeszt.
Gyökértelenségük felfalja e század,
s jó, ha jut majd nekik olcsó fakereszt.


Tépett szirmaikra rádermed a hajnal,
ahogy az év lassacskán konok télbe ér.
Régen nem perelnek sorssal-zivatarral,
egynyári álmaikat belepi a dér.

2008. október 15., szerda

Ősz a tónál

Ködöt vajúdik a vadkerti reggel,
s éggel a víz félúton összeér.
Léptem nyomán avar perel a csenddel,
kedvetlenül dünnyög a holt levél.


Nád között kis, ütött-kopott bárka,
a strand sápadt, akár az őszi Nap.
Köröttem mintha maga a tél járna,
érzem súlyát a vézna fák alatt.

 

Akár emléke a dús nyáridőnek,
távolba vész a viharvert móló,
s míg a padok kábultan partra dőlnek,
szívem fölött fészket rak egy holló.

2008. szeptember 25., csütörtök

Őszi sajgás

Idén nem kaptak szárnyra a fecskék,
gép repteti el mindüket a nyárba.
Hidegek és rövidek az esték,
a szó sajog, az ölelés hiába.

Gyönge a Nap, akár a madártoll,
a testben is csak szédeleg a lélek.
Bennem az ősz minden évben gyászol,
és sárba hull az összes fecskefészek.

2008. szeptember 19., péntek

Felajánlás

Te, ki szavam veszed időről időre,
s elnémítod bennem a fel-felsíró strófát,
mondd, mit adhatnék a versekért cserébe?
Ajánljam fel Neked a legutolsó órát?


Vagy azt kéred, mikor eszmélt bennem a lét,
s anyám-apám válla fölött kinyílt a világ?
Bármit fölteszek, mondd hát, mi legyen a tét!
Nekem a szóért nincsen hiába-szolgaság.


Szánalmas, semmi kincseim vidd magaddal,
legyek árvább, mint márványba vésett költemény.
Csak maradjon bennem néhány egyszerű dal,
csak a lángot hagyd lobogni ujjaim hegyén!

2008. augusztus 26., kedd

Lázba jött sorok

Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Neked, kit most is seregnyi tűz hevít?
Költő vagy, örökös verslobogásban -
neked meséljem a lángolás perceit?


Hiszen rímmé ég benned a szerelem,
és fájdalmad folyton égő zsarátnok.
Ha csókolsz, a vágy szikrát vet szemeden,
s fáklyaként jelzik utadat az álmok.

 

Gyertya vagy és máglya, kiolthatatlan,
ujjad végében mágia parázslik.
Neked magyarázzam, hányféle láz van?
Ahány életed, haláltól halálig.

2008. augusztus 25., hétfő

Térdeplő angyal

A téma a földön hever, vagy éppen
térdepel. Kérni sem szégyell, megteszi
fölfelé tartott, kinyújtott tenyérrel.
Ágya beton, feje alatt kockakő,
álomba zakatolják esténként a
zörgő villamossínek. Hajnalban kel,
mint a közeli pékség; postást nem vár,
s ő sem ír senkinek. Nem perel, nem sír,
nem átkozódik. Hallgatag, akár egy
novemberi, füstködös vasárnap. Csak
álmában jajdul - repül, majd lezuhan.
Ínsége súlyát nem bírják a szárnyak.

2008. augusztus 21., csütörtök

Száz máglya

Vagyok örök hőemelkedésben, láztalan -
fájjon hát, legalább, ami még hátra van!
Nyakszirtemen érezzem ostorát a létnek,
szakadjon a hús, és hasadjon a lélek
millió darabra, akár kristály, ha törik,
vérző sebeim majd önmaguk kötözik.
Áldottabb bármi kín, mint a puszta létezés,
ki égni vágy, annak száz máglya is kevés.

2008. augusztus 11., hétfő

Költősors

Költő mi mást keres, mint a lényegest -
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,


a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,

 

és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,

 

tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.

 

[...]
 

S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
"Koszorút ne hagyj itt - késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."

2008. augusztus 1., péntek

Csönd és csivit

Ma mesélnem kell, pedig dadog a szó,
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,


hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, 'mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.

 

Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.

 

Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.

2008. július 19., szombat

Útra készen

Én egész évben útra kész vagyok.
Mert valahová mindig menni kell,
hogy megteljen a lelkem mesékkel,
és legyen mért' várni a holnapot. 


Hisz' készülni, az talán a legjobb.
A megvénült koffert leporolni
- mennyi-mennyi veszettnek hitt holmi -,
s közben érezni, ahogy elfog 


az indulást körbelengő mámor,
ahogy az erekben frissül a vér,
amíg szívtől az ínszalagig ér,
s a láb menne, futna már magától.

 

 Gyere, nézd, a lista akkurátus:
térkép, bédekker, fotóapparát,
nap ellen kalap, esőre kabát,
apró, ha jönne a dinnyeárus,
 

tű, cérna, olló, fájásra gyógyszer,
ágy mellé regény, agyonolvasott,
tollból több is, és hófehér lapok,
legyen nálam elég, ha írni kell.
 

(...)
 

Fülembe súgnak jegenyesorok,
s arcomon érzem a menetszelet.
Legyen résen, aki engem szeret,
mert én örökké útra kész vagyok.

2008. július 15., kedd

Az utas

Már gyerekként is mindig menni akart,
szökött, ha éppen senki nem figyelte.
Ott volt a kiserdő, meg a patakpart -
és az állomás... Az jött mindig szembe.
A vasút, a sistergő, zajos vonatok,
a peron, ahol tág szemmel álldogált,
s játékból folyton dudált és tolatott,
és faggatta a baktert órákon át,
hogy honnan jönnek és merre tartanak
a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,
s tudta: ami csak hely van a nap alatt,
neki látnia kell, mit más csak álmodott.

[...]

Évek teltek, és a vén talpfák fölött
a gyerekkor csöndesen elzakatolt.
A bakter a másvilágra költözött,
s a peronon átkenték a kispadot.
Gyakran üldögél ott, vonatra várva.
Nézi az órát, nagyokat hümmöget,
átsétál a sín másik oldalára,
bármelyik megfelel jövet vagy menet.
Újságot vesz, elszív egy cigarettát,
ha befut egy személy, kicsit integet,
aztán hazasiet a kiserdőn át -
át kell még nézni a menetrendeket.

2008. július 11., péntek

Reflexió egy film nyomán

... és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként -
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz' ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[...]
... Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság...

2008. július 7., hétfő

Diagnózis

Úgy remélem, egy nap elaltatnak
kloroformba mártott csábszavaim,
s míg távolodsz, két tenyerem épp csak
végigfuttatom bordáid rácsain.


Csönd lesz. Halálos. Azt is hallhatom,
ahogy ritmusaink egymásra lelnek.
Majd sebészi pontossággal, atom-
biztosan szíved közepébe metszek.


Felnyitlak - meglep, milyen egyszerű -,
odabent se titok, se más rejtelem.
Csak Te vagy ott, meg én - két együgyű -,
és egy apránként elvérző szerelem.

2008. június 20., péntek

Kockapóker

Két tenyerem közt öt agyonrázott kocka;
pókerarc, hidegvér – kezdődhet a játék.
Egytől hatig élet: sója, meg a mocska.
Születés, temető, háborúk, parádék.


Nem jut nekem yacht – jó, ha olykor gondola,
pedig se szél, se hullámverés nem ijeszt.
Kijön vagy sem az élet hatos oldala,
utam végén nem vár, csupán a kőkereszt.

2008. június 14., szombat

Hétköznapok fogságában

Olykor elveszek a mindennapokban,
s csak keringek a hétfők-vasárnapok
körém lombosodott rengetegében.
Rám sápadt, unott keddek szűk vénája
vonszolja lomhán a vérem, miközben
bordám mögött egy-egy kibiztosított
dobbanás mond csütörtököt. Csak állok
bénultan, rakódnak rám a szerdák és
faltól-falig péntekek, s mint cellában
megtett kilométerek, felzabálják
előlem a még megélhető teret.

[...]

Július jön, s én belekapaszkodom
a nyárba, ahogy felém tárja forró
és izgalmas sugárkarjait. Hiszem,
erre tart a perc, mi majd az ökölbe
szorult időből hetekre kiszakít,
s tenyeremben titkukat mind felfedik
az árokká mélyült Nasca-vonalak.

2008. június 4., szerda

Megírlak juszt is

Megígértem Neked (de elsősorban magamnak),
hogy inkább dísznek cirkalmas monogramba varrlak,
vagy foltnak a szívem fölötti legdrágább helyre -
de nem írlak bele többé semmiféle versbe.


Mégis újra és újra ott talállak két koraszülött sor között,
tőled lélegeznek a görcsbe rándult szóközök,
s mindegy, gyűlöllek épp, vagy csöndesen beléd halok -
látod, megírlak úgy is, ha Te azt nem akarod.

2008. május 22., csütörtök

Leteszlek


Nehéz vagy. Pedig a lélek súlytalan,
akár egy kolibri. Mégis, úgy érzem,
nem tudlak már sokáig cipelni. Hisz'
épp elég nekem, mit a sors rám rakott,
nyakamban viszem a nyűgös tegnapot,
és a holnap hátizsákja se pille-
könnyű poggyász. Az élet nemcsak Téged,
olykor engem is meggyaláz, és gondom
magam hurcolom, nem rakom válladra
tehernek. (...) Elfáradtam. Most leteszlek.
S Te gyere mellettem - úgy, ahogy rég,
mikor még hitted: a felhők fölött kék...

2008. május 15., csütörtök

Tavaszmarasztaló

Most, hogy a dús május lassacskán magával
viszi a földre pergő virágszirmokat,
s elnehezülnek zöldbe lobbant lombjuktól
a fák, mintha kérgük alól sóhajtanák:
'Ne szaladj, idő, ne rabold el oly gyorsan
az izzó szemű, lágy húsú tavaszt! Nyár jön,
águnk hersenő gyümölcsöt fakaszt, aztán
szelek jönnek, kora őszi, vad viharok
szaggatják meg rőtre vált koronánk, s egykor-
volt szirmainkat pelyhekké dermeszti a
kíméletlen tél.' A kikelet mindig túl
korán elvetél, s hangtalan fájdalmába
belereszket újra meg újra a világ.

2008. május 11., vasárnap

Májusi fotográfia

Ma megtorpanni véltem a múló időt.
Elpihent alattam a ringó hintaágy,
a száradó ruhákon megült a szél - s lágy
varázsba dermedt a vasárnap délelőtt.


A nyurga tuják csak álltak mozdulatlan,
mint fakóra hervadt orgonavirágom,
s rigónk is elnémult a cseresznyeágon
e tünékeny, május-ittas bódulatban.

 

Tán csak az ég lett kékebb egy leheletnyit,
és a fátyolfelhők sziluettje tisztább,
de míg állt, önmagára csodált a világ,
s én is feledtem a hétköznapok sebeit.

 

Aztán a kert újra életre kelt, szarka
cserregett hosszan valahol a közelben,
s az idő, mit imént megtorpanni véltem,
illanó lábnyomát sejtjeimbe varrta.

2008. május 2., péntek

Szavak egy szál rózsa mellé

Ez a Te Napod, anya, s lám, nem hoztam
mást, csak egyszerű köszönöm-szavakat,
s melléjük egy szál sárga tearózsát.
Tudom, oly kevésszer öleltelek át,
de talán sosem késő bepótolni
az elmulasztott érintéseket, és
elmondani mindazt, amit úgyse lehet
szemtől szemben - esetleg így, ügyetlen
verssorokba szedve. Arcodon nyomot
hagyott az élet sok keserve, mégis,
tenyered őrzi még kisgyermek-testem
bársonyát, s hajad szépre szürkült szálain
ifjúságod száz emléke lépdel át.
Úgy érzem, már végtelen idő óta
nézem az ujjaid közül illanó
cigarettafüstöt, s az apró medált
a szegycsontod fölött, s arra gondolok,
a te jézusod most engem is szeret.
Ez a Te napod, anya, s lám, nem viszek
mást haza, csak örömkönnyeket, hogy ma
is elmondhattam, ha másként nem, hát így,
suta strófákba rejtve: köszönöm...

2008. április 28., hétfő

Vérség

Egy fiú, két leány. Vér zúg a vérrel.
Váll a vállhoz, ám se közel, se távol.
A kor apránként szépen összeérlel,
míg bennünk a lét egyre visszaszámol.


Két leány, egy fiú. Hárman egy tőről.
S nem estünk messze konok, büszke fánktól.
Fogunk mind apánk ritmusára őröl,
s egyként harapunk időt jó anyánkból.

2008. április 23., szerda

Elrejtett arcom

Csak egy ecset kell, hogy lefessem,
vagy toll, hogy papírra rójam,
véső, kalapács, hogy repedjen,
s lebontsa a mázat rólam.


Csak egy kés kéne, hideg acél,
vagy mindent feloldó vegyszer,
csattogó olló, hűs pengeél,
vagy bűbáj, kegyetlen kegyszer,

 

hibátlan foncsor a szemedben,
tükör, mi hazudni nem mer -
csak egy ecset kell, hogy lefessem
elrejtett arcom - csak egyszer.

2008. április 16., szerda

Pőreségem

Aznap, mikor végleg kivetkőzöm
magamból, s viseltes porhüvelyem
levetem, nem szégyellem majd apró,
védtelen meztelenségem. Hiszen
nincs titkom, se szép, se otromba már,
mit fel ne törtem volna két suta
rím között - hogy mindent lássatok, hát
tükörfényű versekbe öltözök'.
Mert pőreségem oly nyilvánvaló,
mint ahogy a születni vágyó sor
a rá következőt ébredésre bírja.
Rég ruhátlan felétek a szívem,
s minden percem bőrömbe van írva.

2008. április 11., péntek

Látod, Attila...

Látod, Attila, Te, kit úgy tépázott az élet,
ki versbe rejtetted magadnak s nekünk
a Mamát, erdőben a vad nyomát és
homlokodról a legszentebb verítéket,
nem sejtetted hányan ünneplik majd
a költészetet épp a Te születésed okán.


Mert ma, ki e hazában tollat vesz kezébe,
hogy szívét-lelkét a betűk édes bilincsébe
verje, mind ott jár, a Te lépted nyomába',
belőled nőtt ki a szárnya, s emlékedből merít
ihletet. Látod, Attila, örökké menekültél,
de magadat előlünk el nem rejtheted.

2008. március 27., csütörtök

Csak tánc volt

Jó volt az a kis őrültség, az a ritmus...,
s talán észre se vetted, hogy a nyakamba
csókoltál, ahogy rég. Pedig csak tánc volt, meg
bor, és néhány szédelgő pezsgőbuborék.

Most nem figyeltem, Fogerty hányszor cserélt
gitárt, csak hallgattam, ahogy leénekled
a vén csibészt, és nem bántam a verejtéked...
Csak egy test voltam, mit a zene felemészt.

És el is felejtettem, hogy sose tudtam
rockizni - de lassan megtanulom követni
a lépted... Észre se vetted, de tánc közben
nyakunkba csókolt a jövendő évtized.

2008. március 25., kedd

Nárciszok

Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.

2008. március 14., péntek

Makulátlan négysoros

Ne ámítsd magad, lelked már sose lesz fehér -
mióta világra vajúdtak, csak egyre szennyesebb.
Csak a szóra éhes papír, az makulátlan,
s a lepedő, miben majd végnapjaid tengeted.

2008. március 9., vasárnap

Zúzd szét!

Mielőtt kenyértörésre vinnénk...,
vágd falhoz a legkedvesebb bögréd -
tudod, amit egyszer tőlem kaptál.
Vagy tudod mit? Fogd, itt van ez a tál,


zúzd szét! Most, itt, a konyha zöld kövén!
A többit meg hadd törjem össze én!
Hulljon a kristály és a porcelán,
robbanjon szilánkra a ház falán


tehetetlen haragod s haragom,
hadd tomboljon, őrjöngjön szabadon,
hadd harapjalak, ahol csak érlek,
ilyenkor még édesebb a véred!


Hát szakadjon százezer szilánkra
minden átkozott pohár és váza! ...
Aztán kimerülten, kifulladva
bújj hozzám, s én hadd bújjak karodba.

2008. március 8., szombat

Hétköznapi kegyelem

Talán jó voltam.
Vagy nem vették észre, ha rossz.
De lassan megmozdult velem az  állni látszó kozmosz.
Mintha tenyerére  vett volna, kiben hitem csupa kétség,
hiszen nekem az ott fent leginkább a  kék ég

- és éjente a csillagok -,
vagy  talán a sors dobott nekem néhány jobb  lapot.
Bárhogy is: jó ez. Csak kicsit  szokatlan még.
Apránként olvad durcás, összekarcolt lelkemen a jég,
ami így tavasszal persze nem oly meglepő.
Vasárnap jön, aztán a máskor mindig bosszantó hétfő,

s most valahogy nem bánt  a hét egyik napja sem.
Csodák sincsenek.
Ez csak olyan hétköznapi kegyelem.

2008. március 3., hétfő

Tavak és kikötők

Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.


És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.


Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.


Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.


És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.

2008. február 29., péntek

Emberszabású

Névtelen és kora sincs,
lelke helyén rézkilincs.
Lélegzik, de mégsem él.
nem is egész, nem is fél.

Emberszerű, kéz és láb,
dróton ugráltatott báb.
Se hús, se hal, se gerinc,
bordái közt lopott kincs.

2008. február 25., hétfő

Persze (robotmonológ)

Persze, a szavak most is zsongnak bennem
- és persze, érzem, nem itt kéne lennem -,
valami vers készül, vagy csak néhány rím
az égről, ahogy a hajnal a reggelbe kékül,
de persze ezer a gond, a feladat százfele bont,
mint a telefon..., nem, nincs bent, ó, hogyne,
megmondok neki mindent, és persze ronggyá
gyűr a gondolat, hogy egyszer itt lelnek
egy ív alatt, és beiktatnak, vagy ad acta
tesznek, persze, az is lehet, hogy észre se vesznek,
mert csak egy vagyok a gépezetben - azt
hiszem, az előbb nem is lélegeztem -,
de persze helyt állok, miközben
mennék tovább, de magam se tudom,
hogy magamat unom, vagy mindazt, mi
nem vagyok, és már nem is leszek,
persze az óra meg rohadt egy szerkezet, főként
mióta digitálisan kiabálja rám, hogy késő
van ébredni kiskomám, mert elment az a hajó,
ami fölszedett volna, ha pont velem lett
volna dolga, és persze, tudom, hogy én vagyok
a sorsomnak kovácsa, de megérdemlem, ha
kalács helyett nekem elég a pogácsa.

2008. február 12., kedd

Végtisztesség

A tél mára fogatlan kutya lett,
koszlott bundás, vérző ínyű pára.
Szájából a jéghideg lehelet
deret von a tavasz ablakára.


Gazdátlanul, szűkölve bolyong a
zúzmarás, hajnalba halt tereken.
Se holnapja, se elásott csontja -
ha majd vége, csendben elvermelem.

2008. február 7., csütörtök

Céda tavasz

Jöjj, tavasz! Lásd, én már nem haragszom rád,
céda hűtlenségedért nem neheztelek,
hisz' ma reggel hallottam: nevettek a fák,
és Téged láttalak a házsorok felett.
S a madarak is megéreztek valamit
- csupa láthatatlan kis csirip-szörnyeteg -,
úgy verték szívemet aprócska szárnyaik,
mint mikor hegedűn a vonó megremeg...


De ma nem bántott ez a korai koncert,
és nem fájt a kelletlen muszáj-ébredés -
mert ahogy kiléptem, rám mosolygott a kert,
aztán a szomszéd, zöldre festett kerítés,
és már messziről üdvözölt a buszmegálló
- a busz se késett -, az utcák meg kacagtak...
Alig olvadt még el a januári hó,
s lám, mind neked örül, a céda tavasznak.

2008. január 31., csütörtök

Válasz egy egyszerű kérdésre

Igen, kincsem, egyszer megöl engem is az élet.
Mert ez a rend. De nincs mitől félned,
hisz ott leszek bőröd pórusában,
álmod éjszakai sóhajában,
a szünetben két szívverés között,
ott leszek akkor is, ha máshova költözök'.
Veled veszek majd lélegzetet,
és belőlem nő ki a két kezed,
velem indul új útra a lábad,
bárhol is legyél, én otthon leszek nálad.
És szememmel látod a hajnal fényeit,
alkonyatkor az én hangom andalít,
és ha bántanak, arcodon majd az én könnyem pereg...
Hogy el ne veszíthess, rég elrejtettelek.
Igen, kincsem, az élet egyszer engem is megöl.

2008. január 28., hétfő

Add a kezed!

Ha a tavasz későn jön és keserűn,
ha minden dal hamis a hegedűn -
add a kezed!


Ha rövid és szomorú lesz a nyár,
ha a tél is leszegett fejjel jár -
add a kezed!

 

Ha csak tükröm mondja az igazat,
minden más csupán olcsó kirakat -
add a kezed!

 

Ha utamon túl sok a mély gödör,
ha kiköp a sors, aztán feltöröl -
add a kezed!

 

[...]
 

Ha félnék, hogy elsodor az élet,
mielőtt még elveszítenélek -
add a kezed!

2008. január 26., szombat

Küszöbön innen és túl

Ismersz. S ugyan, ki ismerne nálad jobban?
Tudod, hogy olykor a lábam messzire visz,
mert szemem elé városok képe lobban…
De hiszen a világ elbűvöl Téged is.

Ezen az egyen, és túl még száz határon
oly sok a hely, az idő meg persze kevés.
Csupa varázslatos utazás az álmom,
és sürget, egyre sürget minden ébredés,

hogy menjek gyalog, vagy üljek repülőre,
ringassanak el zakatoló vonatok,
öleljenek távoli éjek és szőke
hajnalokban érjem meg a tág holnapot.

S oly jó aztán hozzád újra visszatérni,
és csak mesélni, mint egy szószátyár gyerek.
Bár ahogy Te sem, úgy nem hiszi el senki,
én küszöbön innen is mindig csak megyek.

2008. január 25., péntek

Utolsó utáni üzenet

Hideg van itt... Bár ti tudjátok,
én egész életemben fáztam,
nem volt jó nekem, csak a nyárban -
s lám, most nektek is kék a szátok.


Menjetek is, a könnyből elég,
nem olyan szomorú dolog ez!
Engem az élet már nem sebez -
ideát örökké kék az ég.

 

Most már elleszek - virág se kell,
meg a novemberi hajcihő!
Nem egy vidám hely a temető.
Kérlek, többé ne is gyertek el.

 

Időnként majd gondoljatok rám,
ha valami finomat esztek,
vagy ha friss tavaszillat reszket,
és cinkepár ül a körtefán.

 

No, induljatok, hamar-hamar,
mindjárt az eső is elered!
Ne aggódjatok, s ne féltsetek -
ha fázom, majd az ég betakar.

2008. január 14., hétfő

Míg távol leszek

Mondd, kedves, amíg távol leszek,
elérnek-e hozzád majd a rejtjelek?
A messziről jövő ti-ti-ták
visszadobogják-e majd a ritmikát?


Mert kell egy kapocs, láthatatlan.
Kezem emléke, ha hideg a paplan.
Egy hang, egy szín - és az egy-ütem...!
Majd szíveden kopogok, ha érkezem.

2008. január 9., szerda

Intés - magamhoz

Ha már nem ihlet meg a tél hidege se,
s nem találod szavaid a jégbordák között,
ha minden gondolat messzire költözött,
lásd be: szép volt, de véget ért a mese.


Képzelgés volt az írás, puszta ábránd...
Talán a toll éppen kezed ügyébe akadt,
hogy ledöntsd a benned épült, régi falakat,
s tudd, milyen, mikor a vers magába ránt.

 

De ne légy játékát vesztett kisgyerek,
ha vége, hát vége. Ne sirasd - engedd el.
Már nem tudsz bánni a visszatérő csendekkel.
Lépj tovább bolond, az ég legyen veled!

2008. január 6., vasárnap

Csillagpor

Ebben a kozmikus időóceánban
csupán zsibongó kikötő e földi lét,
hol a matrózok, mi itt hatmilliárdan
léhán eljátsszuk a létezés kegyelmét.


Pedig ki tudja, lesz-e még valahol part,
hol mint tékozlót, befogadnak egy napon...
Hisz' az is csak rejtelem, hogy még meddig tart
ez a bolygónyi, csillagporos oltalom.

2008. január 2., szerda

Januári apátia

Furcsán nesztelen ma a város.
A hó elnyeli az autók zaját,
s megállítja az időt álmos
betűivel egy tavalyi plakát.


Új esztendő ébred a
szilveszterbe részegült utakon,
hosszú volt az az éjszaka,
s most szinte fáj e rideg nyugalom.


Hisz’ nyelvünkről alig illant
el az utolsó pezsgőbuborék,
szívünkről és poharunkban
épp csak az imént olvadt el a jég -


lassacskán helyére kerül
az óév, s vézna ajándék gyanánt
a naptár könyörtelenül
ránk kiáltja a sivár januárt.