2007. június 29., péntek

Zabolátlan sorok Hozzád

Játszunk, ahogy az idő osztja a lapot.
Kapkodva szeretünk, akár a fürge szél,
két "szia" közt veszünk kabát-kalapot -
most mégis torkomban ül, hogy elmentél.
Mert vagy, mint csuklómon az ér,
mint tenyeremben a kusza vonalak,
mint vacsorához asztalra tett kenyér -
észrevétlen adod oda magadat.

Fölénk nőnek a rohanó hónapok,

a nyár haja egyre az őszbe lebben,
majd a tavasz a télre rákopog, s látod,
ebben a folyvást-szaladásban majdnem
elfeledtem a várásban rejlő ezernyi csodát,
titkát a soha el nem szakadásnak,
mikor egymásba érnek az éjszakák,
s hogy akár látatlan is látlak.

Ahogy távolodsz, úgy jössz bennem közel.

S most közelebb vagy, mint a mindennapokban,
mikor napra nap együtt ébredünk fel,
és a kelő Nap kettősünkre lobban.
Talán a mindig-együtt, meg a megszokás,
s a gondok, miket lelkünkre gyűrtek az évek,
hogy mi se változunk, és egyik nap se más,
eltakarta, hogy ma is, most is ugyanúgy érzek.

Látod, még soraimat se zabolázom,

ma gúzsba kötnek a máskor szelíd szabályok,
hisz' tested nyoma még ott pihen az ágyon,
és nem könnyű most, hogy csak így várok.
De valahogy majd eltelik ez a hat nap
- talán írok Neked még hasonló, suta verseket...
oly jó, hogy újra és újra visszakaplak,
pedig soha el nem veszítettelek.

2007. június 24., vasárnap

Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.

2007. június 18., hétfő

Kék sugár

A csillagok az égről nem kellenek,
ne jöjjön el értem a Göncölszekér -
elég lesz, ha kékre fested a Holdat,
és egy kék sugár majd az ágyamig ér,
hogy holdkóros éjeken, ha akarom,
abba kapaszkodjak álmaim helyett...
mik elapadnak lassan, mint a tinta,
vagy modern versekből az írásjelek.

2007. június 13., szerda

A bolond lány dala

Szilaj viharoknak szerelmese vagyok,
s izzó szemmel lesem a végtelen eget,
jönnek-e messziről dübörgő ciklonok,
palackból szabadult, tébolyodott szelek.

Mikor feltűnnek végre a horizonton,

és a hőség hátán villámok cikáznak,
én, a bolond lány, hajamat kibontom,
s részese leszek e fékeveszett táncnak,

hogy feketék dőlnek az égről a földre,

és ordít az út, a folyók és a hegyek,
száz tajték fut a világon körbe-körbe,
míg én, a bolond lány is viharrá leszek.

Jégesőt könnyezek, hogy hűljön a vérem,

és a sárba dobálom zivatar-ruhám,
majd elrejtőzöm a felhők tetejében,
hogy ez a bolond világ ne találjon rám.

2007. június 12., kedd

Hőhullám

Lassú, fülledt és ólmos ez a nyár,
tátott szájú katlanként hortyog a város.
Ahogy szokott, a hétfő bedarál,
unott a reggel, a délután szabályos.

Léptem alatt felszisszen a járda,

s önmaga árnyékát kergeti egy fűz.
A Nap újabb áldozatra várva
kaján nevetéssel a gomblyukába tűz.

Viselős felhőkön ring a távol,

az alkony ma esőt és enyhülést ígér.
Szelet hoz az est, s a horizontról
álmatagon csorog a kékeslila vér.

2007. június 8., péntek

Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg az ember apró vágyakkal él,

megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél -
tenyerében elférhet a tenger.