Ha tudnám, lágy selyembe szőném
arcod barázdáit, két szemed
tompa fényét bánat idején,
szelíd szavakból varrnék gyolcsot,
oly' puhát , akár e hat sor,
hogy ringasson, ha nem ringatlak én.
2006. augusztus 31., csütörtök
2006. augusztus 30., szerda
Négyszemközt
Csak néztél, mint egy idegent
- épphogy csak elült a vihar -.
Fájó hideg lett idebent,
erőtlen hanyatlott a kar.
Ajkad, mint vértelen penge,
két vállad két büszke-szép sas.
A szemed? Torzultam benne,
ahogy tűzben torzul a vas.
Majd egyszer csak megláttalak
a szemed verte tükörben.
Elgyengültél egy perc alatt,
csak álltál ott, összetörten.
Ajkad pengéje kicsorbult,
két vállad két megsebzett szárny.
Csörömpölt, ahogy földre hullt
tekintetünkből a magány.
- épphogy csak elült a vihar -.
Fájó hideg lett idebent,
erőtlen hanyatlott a kar.
Ajkad, mint vértelen penge,
két vállad két büszke-szép sas.
A szemed? Torzultam benne,
ahogy tűzben torzul a vas.
Majd egyszer csak megláttalak
a szemed verte tükörben.
Elgyengültél egy perc alatt,
csak álltál ott, összetörten.
Ajkad pengéje kicsorbult,
két vállad két megsebzett szárny.
Csörömpölt, ahogy földre hullt
tekintetünkből a magány.
Éjféli hőség
Belefáradt az éj e forró, nyári napba.
A tikkadt bokrokat a holdfény kitakarja,
s míg szívemre ül valami szeret-nemszeret,
eső áztatja a fülledt kerteket.
S belefáradtam én e forró, nyári napba.
Szívemet a hiányod egyre kitakarja,
s míg a hőség foltokat ejt könnyű ingemen,
önmagamhoz bújok. Fázom idebenn.
A tikkadt bokrokat a holdfény kitakarja,
s míg szívemre ül valami szeret-nemszeret,
eső áztatja a fülledt kerteket.
S belefáradtam én e forró, nyári napba.
Szívemet a hiányod egyre kitakarja,
s míg a hőség foltokat ejt könnyű ingemen,
önmagamhoz bújok. Fázom idebenn.
2006. augusztus 29., kedd
Két könnycsepp
Elárvult gondolat koppan
a gesztenyeszín földön,
rám szitálja az ősz
opálos, gyöngyszürke könnyeit.
S ahogy a szívem
felsír egy régi-régi álmot,
bennem egy kifakult
emléket édessé
fényesít.
*
Nyakamba csókol
egy elfeledett illat,
mellém ül a vágy
és csöndesen átölel.
Rám tekint a múltból
egy csillogó szempár,
s egy kibuggyanó
könnycsepp
igennel
felel.
a gesztenyeszín földön,
rám szitálja az ősz
opálos, gyöngyszürke könnyeit.
S ahogy a szívem
felsír egy régi-régi álmot,
bennem egy kifakult
emléket édessé
fényesít.
*
Nyakamba csókol
egy elfeledett illat,
mellém ül a vágy
és csöndesen átölel.
Rám tekint a múltból
egy csillogó szempár,
s egy kibuggyanó
könnycsepp
igennel
felel.
2006. augusztus 21., hétfő
Augusztus végén
Augusztus végén, mikor a nyár
lassan hervadásnak indul,
s lágy bíbor vegyül az alkonyi kékbe,
nincs más, mi lenne szívem menedéke,
mint a csillagszóró, hatalmas ég,
hol maradék álmaim ösvényét keresem.
Tűnődöm, miféle varázsos rejtelem,
mi földre hozza az éj tünde fényeit,
mi a végtelenből egy darabot kiszakít,
hogy táguló szemünkbe érve
átragyogjon a megkopott valón.
S mi' múlandó mindez.
Az augusztus lopva mindent
sárgára színez, a hajnalok hűsen
nyúlnak el a még dús kertek ölén,
s forró éjszakák emlékébe bújik
a makacs remény, hogy az idő majd
úgyis elszalad. Az ősz elsuhan
egy röpke perc alatt, s mielőtt szívemre
dermedne a sápadt arcú tél, egy reggelünk
majd újra a harsogó Életről mesél.
S akkor majd a csillagok már nem
hullni vágynak, de díszei lesznek
a sötét éjszakáknak, s végre meglelem
az ösvényt valóság s az álmaim között.
lassan hervadásnak indul,
s lágy bíbor vegyül az alkonyi kékbe,
nincs más, mi lenne szívem menedéke,
mint a csillagszóró, hatalmas ég,
hol maradék álmaim ösvényét keresem.
Tűnődöm, miféle varázsos rejtelem,
mi földre hozza az éj tünde fényeit,
mi a végtelenből egy darabot kiszakít,
hogy táguló szemünkbe érve
átragyogjon a megkopott valón.
S mi' múlandó mindez.
Az augusztus lopva mindent
sárgára színez, a hajnalok hűsen
nyúlnak el a még dús kertek ölén,
s forró éjszakák emlékébe bújik
a makacs remény, hogy az idő majd
úgyis elszalad. Az ősz elsuhan
egy röpke perc alatt, s mielőtt szívemre
dermedne a sápadt arcú tél, egy reggelünk
majd újra a harsogó Életről mesél.
S akkor majd a csillagok már nem
hullni vágynak, de díszei lesznek
a sötét éjszakáknak, s végre meglelem
az ösvényt valóság s az álmaim között.
Tűnődés az út felén
Messze
van még, míg végrendelkezem,
ügyvéd,
jogász kerüljön el.
Remélem,
megőrzöm józan eszem,
s
úgy megyek majd - ha menni kell.
Fejem
fölött a ház minden érték,
a
többit szívembe rejtem,
s
mielőtt az ég rám hunyja a szemét,
titkom
fiam elé teszem.
Nézd,
ez minden, mit neked adhatok,
megannyi
molyrágta emlék.
Percek,
órák, éjek és nappalok,
s a
szép, nem feledett mesék.
S
a versek, szavak gyönyörű tánca,
legyen
tiéd a sok kötet.
Regények,
sorsok világra tárva,
szeresd
tovább a könyveket.
Aztán
az igaz, miből csak egy van,
nem
enyém, tied vagy övék,
nincs
értéke pénzben vagy aranyban,
de
kell az egyenes derék.
Mit
rá hagyok, csupa elkopott szó,
számos
régen unt gondolat,
de
majd ha itt a nap, az utolsó,
átadom
mind egy perc alatt.
Játssz nekem
Játszd el nekem, hogy hajt a vágy,
játszd el, ha épp nem is kellek.
Legyél kemény vagy legyél lágy,
bennem tüzek énekelnek.
Hazudjon kezed, ha kérem,
higgyem a tegnap gyönyörét.
Igázz le, vagy vedd a vérem,
oldozd fel testem börtönét.
Játssz rajtam, akár egy zenész,
ölem adja az ütemet.
Játszd el, hogy kapuig kísérsz,
s nézz, míg a mennyekig megyek.
Nem baj, ha hamisan játszol,
ha bőröd a bőrömbe ég.
Ha ujjad testemen táncol,
hát legyen: szakadjon az ég!
játszd el, ha épp nem is kellek.
Legyél kemény vagy legyél lágy,
bennem tüzek énekelnek.
Hazudjon kezed, ha kérem,
higgyem a tegnap gyönyörét.
Igázz le, vagy vedd a vérem,
oldozd fel testem börtönét.
Játssz rajtam, akár egy zenész,
ölem adja az ütemet.
Játszd el, hogy kapuig kísérsz,
s nézz, míg a mennyekig megyek.
Nem baj, ha hamisan játszol,
ha bőröd a bőrömbe ég.
Ha ujjad testemen táncol,
hát legyen: szakadjon az ég!
2006. augusztus 20., vasárnap
Nyolc sorban: Pillanat
Puhán és csöndben illan el a perc,
itt hagy az emlékek romjai közt.
Lobban, mint láng, ha az égnek ered,
lebegő pernye a parázs fölött.
Akár a szellő, úgy szalad messze
nélkülem a meg nem élt varázslat,
ajtó csukódik, halkul a zene,
távolról int a tegnap a mának.
itt hagy az emlékek romjai közt.
Lobban, mint láng, ha az égnek ered,
lebegő pernye a parázs fölött.
Akár a szellő, úgy szalad messze
nélkülem a meg nem élt varázslat,
ajtó csukódik, halkul a zene,
távolról int a tegnap a mának.
2006. augusztus 13., vasárnap
Párbeszéd
Azt
mondom: igazságtalan, torz az élet.
Azt
mondod: dehogy, az ember az.
Mindenkiben
nem lakhat egyazon lélek.
Keserűn
mosolygok: mily' igaz.
Azt
mondom: a sors nem egyformán ítél.
Azt
mondod: okos, bölcs rendező.
Kire
örök nyár süt, jöhet arra tél,
s
egyként hideg minden temető.
Azt
mondom: ne hagyd, hogy vén és csúf legyek!
Azt
mondod: korunk adat csupán.
Nézd,
milyen szépek a mély ráncú hegyek.
Koronák
az idő homlokán.
2006. augusztus 10., csütörtök
Állókép
Annyiszor leírtam és annyiképpen,
olvastad, nem olvastad - mindegy is talán.
Vagyunk. Egy régi pár egy régi képen.
Együtt. Olykor az út két oldalán.
Nem írok már értünk cifra szavakat,
vágyat, vádat rímbe nem szedek neked.
Olcsó közhellyé lesz minden gondolat,
s nélkülük is értem már a lényeget.
Mit nem akarsz, magadból úgysem adod,
idegen vagyok egy idegen tájon.
Tollam makacskodik, a vers csak dadog,
csöndben kihuny bennem a mindenáron.
olvastad, nem olvastad - mindegy is talán.
Vagyunk. Egy régi pár egy régi képen.
Együtt. Olykor az út két oldalán.
Nem írok már értünk cifra szavakat,
vágyat, vádat rímbe nem szedek neked.
Olcsó közhellyé lesz minden gondolat,
s nélkülük is értem már a lényeget.
Mit nem akarsz, magadból úgysem adod,
idegen vagyok egy idegen tájon.
Tollam makacskodik, a vers csak dadog,
csöndben kihuny bennem a mindenáron.
2006. augusztus 7., hétfő
Máglyák a szerelemért
Szíveket látok, felperzselt földeket,
hol sorban minden érzést felégetett,
elpusztított valami néma átok.
Hamuszürke arcokba néz a szemem,
holt szerelmek nyomán megannyi tetem,
röptükből földre zuhant, édes álmok.
Máglyákat gyújtok a szép szerelmekért,
minden mondatért, mi egyszer szívet ért,
így emlékezem, tüzük mellett, rátok.
hol sorban minden érzést felégetett,
elpusztított valami néma átok.
Hamuszürke arcokba néz a szemem,
holt szerelmek nyomán megannyi tetem,
röptükből földre zuhant, édes álmok.
Máglyákat gyújtok a szép szerelmekért,
minden mondatért, mi egyszer szívet ért,
így emlékezem, tüzük mellett, rátok.
Elvágyódás
Engem vonz a távol, az idegen,
az ismeretlen vidék szűz varázsa.
Mennék gyalog, vagy zörgő síneken,
hajnalidőn vagy sűrű éjszakába'.
Vár rám New York, London és Lisszabon,
a Loire partja és a skót hebridák,
hegyeket és a tengert álmodom,
s nem láttam még a szépséges Veronát.
Nekem nem fájtak még kilométerek,
nem sírt értem soha még az otthon,
én csak mindig futnék, mint egy kisgyerek,
messze mennék szertelen-szabadon.
Ó, honvágy, bár bújnál meg szívemben,
abból tudnám, túl messzire mentem!
az ismeretlen vidék szűz varázsa.
Mennék gyalog, vagy zörgő síneken,
hajnalidőn vagy sűrű éjszakába'.
Vár rám New York, London és Lisszabon,
a Loire partja és a skót hebridák,
hegyeket és a tengert álmodom,
s nem láttam még a szépséges Veronát.
Nekem nem fájtak még kilométerek,
nem sírt értem soha még az otthon,
én csak mindig futnék, mint egy kisgyerek,
messze mennék szertelen-szabadon.
Ó, honvágy, bár bújnál meg szívemben,
abból tudnám, túl messzire mentem!
2006. augusztus 5., szombat
Feketén-fehéren
Időm tenger, akár a sakkban,
nem vigyázom stopperrel a létet,
se pénzem, se vérem a bankban,
de időnként jó mezőre lépek.
Gyalog vagyok, lóra nem telik,
lépésről lépésre fogy az utam,
ez az "x" nekem a negyedik,
lassanként egy évvel el is múltam.
A mattokat már nem számolom,
új partihoz csak megrázom magam.
Bárhova lépek, bizton tudom:
fekete mellett mindig fehér van.
nem vigyázom stopperrel a létet,
se pénzem, se vérem a bankban,
de időnként jó mezőre lépek.
Gyalog vagyok, lóra nem telik,
lépésről lépésre fogy az utam,
ez az "x" nekem a negyedik,
lassanként egy évvel el is múltam.
A mattokat már nem számolom,
új partihoz csak megrázom magam.
Bárhova lépek, bizton tudom:
fekete mellett mindig fehér van.
2006. augusztus 4., péntek
Eső-kesergő
Vihar volt az éjjel, elvitte a nyarat,
elszálltak a széllel ajkamról a szavak.
Szélfútta soraim egyre csak sírnának,kacér szó, kócos rím, fussatok világnak!
Keressétek nekem a szökevény napot,
nélküle az egem fénytelen és kopott.
Pőre gondolatok, tolla veszett szárnyak,
szerelmese vagyok e kurafi nyárnak.
2006. augusztus 3., csütörtök
Időkéve
Lilába hajlik az alkonyi táj,
és ránk borul, mint langymeleg tenyér.
A táblában rendet vágott a nyár,
kévékben áll a holnapi kenyér.
Szalad az út a kerekek alatt,
kifut alólunk, mint mindig az év.
A mohó idő naponta arat,
hiába vet arany lobot az ég.
Szalmabálák közt az est incseleg,
s még ránk köszön az augusztusi nap,
de bíbort üzennek a vén hegyek,
s a szél lágyan az ősz hajába kap.
és ránk borul, mint langymeleg tenyér.
A táblában rendet vágott a nyár,
kévékben áll a holnapi kenyér.
Szalad az út a kerekek alatt,
kifut alólunk, mint mindig az év.
A mohó idő naponta arat,
hiába vet arany lobot az ég.
Szalmabálák közt az est incseleg,
s még ránk köszön az augusztusi nap,
de bíbort üzennek a vén hegyek,
s a szél lágyan az ősz hajába kap.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)