Éj-fél-álom

Olykor felriaszt az éjjel -
s fülembe dübörög a csend.
Az éjfél holnapot érlel,
mint kalászban érik a rend.

A volt és a lesz peremén
némán inog a pillanat,
majd a kifeszített időt
felhasítja egy gyorsvonat.

Ma csillagtalan az égbolt,
sivár, szomorú végtelen.
Egy mozdony sípja felsikolt -
roncsolt álmok a síneken.

Az alagút vége

Ahogy az alagút, meg a vége,
vagy mint a penge és az éle,
alma meg a héja, kés szalad
a vajba, úgy vagyunk mi már.
Ahogy a háború, meg a béke,
vagy mint az ágynak a két széle,
kártya meg a párja... Megpakolva
mit sem ér a félfülű kosár.
Ahogy a Vénusz, meg a fénye,
vagy folyóban a Holdnak képe,
ahogy Thales meg a körök, örök,
mint az alagút, na meg a vége.

Forró utak, hűs templomok

A révült utcákon hömpölyög a hőség,
a város tikkadtan, enerváltan piheg.
Míg június csókja a házfalakba ég,
az aszfalt fölött kínzó lehelet lebeg.

Tűsarkak nyomdokában sikolt a járda,
egy karcsú kémény cserepes szájjal tátog.
A világ az ajtót bár sarkig kitárta,
ráfeszül a forróság, akár a hályog.

A meleg, mint a sűrű piroplasztik,
hatalmas hullámként zúg a városon át.
Az ember ilyenkor templomcsendbe bújik,
s elmotyog magában egy szelíd-szép imát.

Míg az utakon a nyár lávaként hevít,
s izzón lüktet a nap lobogó vére,
a betondzsungel zaját elnyomja a hit,
s a szívekre ejti hűs kezét a béke.

Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.

Lángfelhők alatt

Szeretem nézni az izzó hajnalokat,
mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl,
hallgatni, mint rikolt egy korai vonat,
míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.

Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak,
s arany fény feszül a város homlokára,
íze, s illata lesz az ébredő mának,
mikor a világ a virradatot várja.

És szeretem nézni az alkony parazsát,
ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt.
A szökevény napot az est öleli át,
s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.

Életre lobbannak a kandeláberek,
s míg sárga szemük a parkokat vigyázza,
hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek,
ki minden nőben az édesanyát látja.

Derengés

Milyen nehéz tud lenni az éj!
Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.
Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
a meglassúdott órák.
Csak bámulom a kertet az ablakon át,
követem, mint surrannak odakint az árnyak,
a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
bújnak egymásba a reszkető levelek.
A világ bódultan szendereg, mikor én még
virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
fényesül a mélybe zuhant horizont.
S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
valahol éppen megszökik egy álom,
s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.

Hinta-magány

Köd üli meg némán az elhagyott teret,
ahogy megérkezik a hajnal hűvöse.
Egy padon a szegénység angyala reszket.
Ítélt az élet - s ki mondja meg, bűnös-e.

Gyermekkacajt őriz két megkopott hinta,
páros magányukat láncra veri az ősz.
Monoton susog a fák rőtbarna kontya,
az avar közt nem motoz már a régi csősz.

Megébreszti az alvót a nyirkos reggel,
csontos kezét a hideg kékre leheli.
Míg háborgó gyomrában az éhség perel,
megálmodott sorsát a kutyáknak veti.

Vésd kövekbe (akrosztikon)

Valami kell, hogy felfedd a világot,
elmondd neked súgott, rejtelmes titkait.
Ródd soraid, ha az ég ezzel áldott,
s ne bánd, ha nem váltják be legszebb álmaid. 

Írj papírra, fára, vagy vésd kövekbe,
rímbe mártott tollad majd vezeti kezed.
Átok ez, vagy éppen a sors kegyelme?
Szavaid megőrzik - ha más nem is - neved.

Magam melengető

Ablak zörög, kémény feszül a szélbe,
susog a hárs, de akár ha októbert beszélne,
s az út menti csatorna torkán akad
egy-egy tetszhalott levél.
A vajúdó nyár jajszó nélkül elvetél.
Ajkán ráncba gyűlt a keserű fájdalom, hisz’
tegnap még nem volt benne, csak szerető szánalom,
ahogy megsápadt arcunk két kezébe vette.
Most erőtlen, vézna és meggyötört a teste.
Hajába őszt loptak a konok fellegek,
s míg fásultan tűri, hogy újra és újra elered,
a tócsák tükrében felidézi régi önmagát.
S bár jókorát üt rajtam a szívlapát,
melegedni én is egy régvolt júniusba bújok.
Napfény volt, tenger, meg homok,
mint azok a giccses képeslapok,
és hűs kapualj és forró aszfalt,
és isteni volt a málnafagylalt…,
mint itt, ezen a páréves, bolondos fotón.
Miközben nézem, csak esik fáradt-monoton,
s bár láztalan, én megsimítom homlokát
e harmatgyönge nyárnak.