2006. május 30., kedd

Zokogó tavasz

Ez a tavasz most bánattal teli.
Az eső a párkányt egyre csak veri,
s mossa ablakom e néma requiem. 


Csak a szívem hallja, a fülem nem,
ahogy dübörögnek monoton dobok,
s hegedűk sírnak keserű szólamot.


A fák sem búgnak szép szimfóniát,
jegenyék lombján csak a szél rohan át,
akár egy dallam, mi halni született.
 

Csöndben gyilkol e vézna kikelet.
S mire eljön a nyár, már hiába jön:
e zokogó tavasz élve eltemet.

2006. május 24., szerda

Robinsonáda

Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk -
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

Mint meder mélyén kavics a kavicsot,

úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

Robinson se lehetett jobban árva,

mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk - ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

2006. május 19., péntek

Szökevény szavak

Éjfél is elmúlt, s én újra
szökevény szavaim nyomát kutatom.
Talán ott ülnek szemközt,
a töltésen futó kék vonaton,
egy szendergő utas vállainak dőlve,
hogy visszatérő álmába színeket lopjanak.
Vagy itt vannak, egész a közelben.
Tán épp felszántják a kertem,
s a barázdákban úgy dőlnek el,
mint engedelmes, apró magvak vetés idején.
De lehet, minden a helyén,
csak bennem keresik egymást
kábultan szédelgő sorok.
Az éjszakára csillagos pizsamát gombolok,
s közben néhány megkerült szavam
álmatag verssé ringatom,
s elgondolom, mint utazik 
messzire tőlem a többi
egy kék, hangtalan vonaton.

2006. május 13., szombat

Hajnalcsend

Még szendereg a szombat. Nem bántom.
Hajnalcsend van és kisgyermekálom.
Paplant igazítok, szusszan az ágy,
két kis puha kéz a kezembe vágy.

Aludj csak szentem, megvár a reggel.

Az ég is küzd még a szürkeséggel.
Csak lassan foszlik róla a sötét -
álmodj még, kincsem, valami mesét.

Homlokod mögött varázslat legyen,

szaladj messze, túl az üveghegyen.
Lesd meg, hol születnek a csillagok -
én itt várlak, lásd, el sem mozdulok.

S te majd elmeséled, merre voltál,

jártál-e jószívű óriásoknál,
volt-e tündér és királylány elég,
s láttad-e, hogy igazak a mesék?

A fény apránként kúszik az égre,

rózsa és narancs a felhők széle.
Tenyeremben pihen két kicsi kéz,
s a legszebb szempár a szemembe néz.

2006. május 8., hétfő

Titkokat suttog az éj

Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.

Az utolsó busz már a holnapba szalad.
Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.

A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.

És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.

Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.

2006. május 6., szombat

Éj a tenyeremben

Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,

az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.

Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,

fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

Káosz (rap)

Mikor a káosz próbál átlátni rajtam,
s nem tudom, ép eszem merre hagytam,
mert túl nagy a kupi az életemben,
pedig már többször is rendbe tettem,
és nem lelek semmit, mert úgy eldugtam,
hisz' minden lyuk mélyén egy újabb lyuk van,
s az összes fiókom kiürítve,

várja, hogy én keltsem új életre,
hiszen elvetélt álmaim mind kiszórtam,

volt köztük bontatlan díszdobozban,
és néhány ing, miket magamra vettem,
nem kellett volna, de úgy kell nekem!
Na és a padlás, hogy ott is mi volt,
hegynyi ígéret, rám is omolt,
meg barátnak hitt ismerősök,
kiket az élet reám lőcsölt,
aztán volt még jóindulat,
több mázsányi, mi tartja a falat,
és lányregény és szépremény,
meg frázisok, hogy „az élet kemény”,
és most csak nézek, hogy mihez fogjak,
seprűre üljek vagy handlét hívjak,
hiszen a „rend a lelke”, meg hadd ne mondjam,

és a versem vége is kifog rajtam,
mert odabent is túl nagy a nyüzsi,
egy gondolat egyre a másikat üti,
és a káosz próbál meg átlátni rajtam,
s nem tudom, ép eszem merre hagytam.

2006. május 4., csütörtök

Mint téren a fák

Ágytól ágyig vergődnek a szerelem
szomorú szemű koldusai,
ajkukon édes alamizsnaként ég
számtalan még el nem csókolt csók.
Társas magányuk néma dübörgését
még síri csendben is hallani,
s úgy sodródnak életük állóvizén,
mint árboctört, süllyedő hajók.

Lopott, szerelmes órák mámorába

mint lázas feledésbe bújnak,
s mohó szenvedélyüket a bűntudat
úgy zabálja fel, akár a rák.
Megkeserednek szájukban a forrón
elsuttogott szerelmes szavak,
míg belülről halódnak, ahogy a téren
a dús lombú, vén, féreg rágta fák.

2006. május 2., kedd

A május, na meg a szerelem

Azt gondoltam, csak buta frázis,
hogy a május meg a szerelem....
Lásd be, ez annyira banális,
mint elakadt tű a lemezen.

Mitől mindig ez a hajcihő?

Na, bumm, kicsit kizöldül a táj!
Meg lesz napfény, meg fodros felhő...
minden csupa kellem, csupa báj.

Aztán jött az a fura tavasz,

magam sem értem, hogy lehetett,
rég nem voltam esetlen kamasz,
de tény, hogy épp májusra esett,

hogy szíven talált az az este,

színház is volt, meg csillagos ég...
Mi más, ha nem a május tette,
hogy úgy csókoltam, mint nagyon rég.

Aztán már mást nem is akartam,

mint Téged, meg sok ilyen estét.
Sodort egy érzés, én meg hagytam,
hadd vigyen magával szerteszét.

Látod, most meg ez van, hogy írok,

akár egy bakfis, úgy verselek.
Pedig vagyunk, mint régi párok,
kik éltek már néhány életet.

És néha még cinikus vagyok,

hogy a május, meg a szerelem...
De ha az ég ugyanúgy ragyog,
lassanként talán már elhiszem.

2006. május 1., hétfő

Eső verte sorok


Ablakomon szürkén csordogál a május,

a párkányról gonosz-kajánul rám nevet,

nem juthat a tavaszból nekem se több juss,

csúful elhagyott, pedig hittem, megszeret.



Ma csak sírni tudnak elmémben a szavak,

s tollam is csak épphogy mímeli a verset.

Ma minden gondolat csupa sár és salak,

rám ültek a betűk mázsányi tehernek.



Konok eső mossa monoton a szívem,

míg suta verssé lesz a hófehér lapon.

Kusza soraimat az ablakba teszem,

s hogy elverje a zápor, sorsára hagyom.