2006. április 29., szombat

Pitypang

Szambát jár bolond szívemben a szombat,
pedig a hajnal alighogy rám talált,
rigófütty táncol az ablakom alatt,
s a kelő nap kelleti magamagát.

Ütemre hullik a fáról a szirom,

cseresznye zamatát ringatja a szám,
a szarka is csörög, farktolla korom,
s egy harkály ragtime-ot kopogtat a fán.

Zenél a kert, ahogy a pitypang ropja,

törékeny testével tangózik a szél,
csókol és bókol, s lám, a kis mohója
elveszti fejét, mire eljön a dél.

2006. április 28., péntek

Nyolc sor a mulandóságról


Kopogok a tavasz élénkzöld kapuján,
kivirágzik kezem alatt a hűs kilincs.
Belépek, ver a szívem boldog-szaporán,
s lám, a nyár fogad - kikeletnek nyoma sincs.


Barack és cseresznye hullik az ölembe,
s mire lecsorog államon, az ősz elér,
fut a táj utánam, rőt avar a leple,
s homlokára csöndben glóriát fon a dér.

2006. április 26., szerda

Az élet csodája

Ki mondja meg, mikor halnak meg a fák?
Ha belülről bomló testüket fűrész
vágja át, vagy ha villám csapja ketté
jajduló törzsüket? Azt mondják, a fák
állva halnak meg - s nézd, ott, a betonon,
hol ágaira hullva tengeti még
mi néki maradt, a kéreg alól, lám,
hófehér, tündöklő virágja fakadt.
Elakad a szó, s összerándul a szív,
ha látja, az élet mennyire élni
kíván. Felzokog a fűrész, ahogy szól
egy rigó a közeli mandulafán.

2006. április 24., hétfő

A tékozló

Alig volt tizenhat éppen, mikor egy részeg hajnalon
bőre alá nyomta a tűt. Ez volt az első alkalom.

Aztán csak teltek az évek, a szülői házból dőlt a lé.

Jutott anyagra, és már nem járt haza, csak reggel felé.

Szórta a pénzt, míg volt miből, aztán már kellett egy férfi.

Na jó, nem egy, néha több is, aki majd hazakíséri.

Dolgozott bárban. Énekelt. Füstös hangján jól szólt a blues.

Whiskyt rendelt, ha meghívták, s jól állt neki az égkék blúz.

Sokat nem aludt, úgy vélte, ahhoz túl rövid az élet.

Az árok a szeme alatt viszont egyre feketébb lett.

Volt szerelem is, na persze, olyan igazi halálos.

Egy nap feltűnt egy feleség. Neki meg szűk lett a város.

Továbbállt, és énekelt. És bár szexi volt a hangja,

már nem állt rajta úgy a blúz, ha csábosan nyitva hagyta.

S a szöveg se stimmelt mindig, és néha sok volt a whisky.

Aztán egy napon úgy esett, hogy nem tapsolt neki senki.

Egy józan estén felhívta az anyját - elakadt a szava.

"Rég láttalak, kicsim." S ő szólt: "Már úton vagyok, mama."

2006. április 15., szombat

Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal..., még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április.... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem

értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem... de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári

zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen - de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog

az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.

2006. április 11., kedd

Fűzfavers

Feltámad a szél, és felhőt harap a Nap,
élet lobban a tél gyötörte ágakon.
A létezés, a holnap új erőre kap -
csak bennem zsong valami furcsa fájdalom.

Maradék szavakat morzsol néma ajkam,

fejemben porladó szikla a gondolat,
szökevény rímek után vonszolom magam,
míg a szótlanság őrjöngve fojtogat.

Ma jobban fáj a csönd, mint eddig valaha,

akár toluló vér, úgy lüktet fülemben.
Lennék a szó, lennék én a vers maga!
...Ha az volnék, se kérhetném már szebben.

Fut az idő, hetekké híznak a napok,

a félelem bilincse ajkamra feszül.
Fűzfából sípot oly' hasztalan faragok,
ha elhaltak a hangok mélyen, legbelül.

2006. április 2., vasárnap

Ültessünk fát, kedves

Ültessünk fát, kedves. Mandulát -
mely ártatlan és kecses, mint a
legelső tavaszi hajnal, mi
szőkén érkezik, kibontott hajjal,
s így omlik fénylőn, incselegve
a békésen szunnyadó kertre.

S ültessünk - vele átellenbe -
hersenő szilvát. Hogy majd ősszel,
ha minden elmúlást muzsikál,
nekünk vastag húsú gyümölcsöt,
édes nyáremléket teremjen
a lassan ölő, rozsdaszín halál.