2006. január 30., hétfő

Késő esti órán

Oly sötét ez a téli éj,
mintha titkokat rejtene.
Riasztó ez a semmi-fény -
felhőkbe bújt az ég szeme.

Az álmok is messze futnak,
menekül a szép gondolat.
Hideg kéz markolta szívem
csupán lüktető árnyalak.

Keserűség virraszt bennem,
oly’ hiába altatom…
Rám borult e konok éjjel,
s most itt zokog a vállamon.

2006. január 29., vasárnap

Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.


Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.


Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.


Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.

2006. január 27., péntek

Sír egy bokor



Hirtelen száll le az este,
kékbe bújnak mind a fák,
megnyúlik az árnyak teste,
úgy várják az éjszakát.
Konok hideg jár az úton,
lába nyomán zúzmara,
nyögő ágnak hangját hallom,
égig száll a sóhaja.
Pőrén reszket, sír egy bokor:
jönne bár tűz, égő pokol!
Gyújtanád fel a telet,
aranyhajú kikelet!

2006. január 20., péntek

Temetek

Temetem az egyszervolt
holnemvolt varázsát.
Ne mondd, hogy téged
mese még nem vert át.

Temetem a hitet a
jóban és igazban.
Gyertyát gyújtok érte.
Ne hidd, hogy megbántam.

Temetek nevet, arcot,
mosolyok emlékét.
Vastag a páncélom,
holmi szó nem tép szét.

Temetem évek sorát,
s rám hullik a föld.
Bénultan hallgatom,
ahogy a szél üvölt.

2006. január 14., szombat

Január - reggel - hangulat

A régi lemezjátszón tovagördül a Rolling,
hangos tussal becsobog a fürdőből a reggel.
Mezítlábak csattogó hangjára álmosan ring
a hintaszék, ölében szusszan egy szürke szvetter.

Karcos hideg didereg be a kitárt ablakon,

a párkányon rút madárként gubbaszt a január.
Jókedvem télire tett magjait szórom elé,
úgy csap le rá, mint aki régóta csak erre vár.

Odakint rügybe zártan toporog a kikelet,

míg szürke ködbe burkolva jajdulnak az ágak.
Ablakot csukok, belémsajog a Lady Jane,
s a szombat nehézkesen nekiindul a mának.

2006. január 13., péntek

[Július volt]

Július volt, fülledt, poros, nyári délután,
de éjsötét felhőket vajúdott a távol.
Akár égő sebhelyek a messzeség hátán,
visszhangzott az égbolt a villámok jajától.

Messziről és hosszan jajveszékelt a szél,

míg a bénult szívű, riadt városra zuhant,
kemény volt és szívós, akár a vert acél,
a házak vinnyogva sírtak a tetők alatt.

A víz öklendező csatornák közt robogott,

fák halott testrészeit görgetve a földön,
akár, ha hegynyi hullám támadja a partot,
hogy a föld színéről mindent eltöröljön.

Mintha tort ültek volna féktelen ördögök,

démoni hangokkal teltek utcák és terek,
fekete vászon feszült ki a hegyek fölött,
sikoltozott a szél, akár rémült kisgyerek.

Aztán hirtelen csönd lett, mint ha film szakad,

a nyár tócsákba dermedt a szürke betonon.
A Duna egykedvűn ringatta a hidakat,
s nézte, ahogy a vihar kelet felé oson.

2006. január 12., csütörtök

Tarkód mögül

Amikor kialszik a tűz
s az édes fáradtság
az álom karjaiba űz,
két kifliként görbülünk -
test a testhez.
Az éj mámorral fűszerez,
akár ha nyár lobogna
be az ablakon,
s míg tarkódon tolvajjá lesz
az alkalom szülte csók,
az ég, e csillag pettyezte pók,
kék hálóját csöndben
ránk szövi.

2006. január 10., kedd

Belőlünk ébred

Belőlünk ébred a tavasz.
Nézd, a tegnap jegét szelíd
hullámmá csókolta a Nap,
s szívünkről is leolvadtak
egymásra dermedt napjaink.


Így van ez, belénk mart a tél.
Sajgó sebeinkről csupán
megtört tekintetünk beszél,
s csak érintésünk súgta meg:
a tavasz belőlünk ébred.

2006. január 6., péntek

Árnyék a falon

Árnyék suhant át a szobán,
s egy pillanatra megállt szívem fölött,
mint mikor tiszta ég alatt
valahol a távolban már mennydörög.
Lélegzetem is elakadt,
ahogy az ólmos perc megszorongatott.
Fuldokolva néztem rád, de
nem ütöttél faladon ma ablakot.

2006. január 2., hétfő

Évszakok a télben

Beleőszülök ebbe a télbe,
hajamba deret lop az idő.
Arcom hideg ostromolta,
kiégett mosoly-temető.

Szemhéjam lehullt falevél,
ajkam kicsorbult, kék penge.
A monoton hulló eső
mintha szívemből eredne.

Két kezem két konok ököl,
tíz ujjam tíz tavaszba ér.
A bőröm alatt lobogó nyár
örök túlélésre ítél.

Víz viszi

Patyolat reggelem délutánba hajlott,
alig mozdultam, s a nap estébe fakult.
Elszabadult filmszalagként fut a jelen,
a stáblista alá szép zenét fest a múlt.

Az órák számolatlan’ szaladnak velem,
a rám zuhant éjből kirángat a másnap,
megriasztott álmaim új útra kelnek,
elmenőben még odaköszönnek a mának.


S én távolodom, mint a tegnapi felleg,
jött, ledobta terhét, és némán távozott.
Mára elolvadt, s tócsában áll a kedvem,
víz viszi a tavasz reményű holnapot.