Hallgatag kőfal

Napok óta építkezik bennem a csend.
Ahogy káoszon egyszer úrrá lesz a rend,
úgy simulnak egymásra a szótlan napok.
Ma még csak hallgatag kőfal vagyok,
önmagába fordult, tűnődő menedék.

Tégláról téglára rakom össze magam.
Sűrű a habarcs, ezer gondolat fogan,
amíg agyam falán dolgozik a véső.
Ablakokat vágok, talán még nem késő -
kalyibának, várnak egyaránt kell a fény.

Odakint ősz van, hűvös napokra ébredek.
Fejemben drótként feszülnek az idegek,
ahogy önmagamnak ácsolom a tetőt.
Mélázom életem cserepei között,
s már tudom, hiába tépi őket a szél.

Voltak telek, emlékük ma is megtalál.
A mestergerenda konokul ellenáll,
s az alapban sem tesz kárt semmilyen vihar.
Falaim előtt heggyé nőhet az avar,
odabent tűz pattog, s lángja az égig ér.

Gondolat-szirmok

Betűk, mondatok útvesztőjében
próbálom utolérni magam.
Letaposom a saját sarkam,
miközben galléron csípem
a szökni vágyó pillanatot -
s lám, az őrizetlenül hagyott
gondolat máris tollszárba szökken,
s szirmot bont a papíron
ébenfeketében.
*

Fejemen szóvirágból font koszorú,
jól mutat rajtam babér helyett a pipitér.
"Tetszik-nem tetszik", tépdesem a szirmokat -,
meghalnék egy jól sikerült mondatér'.

*

Nyelvem alatt szavakat préselek,
emlékbe téve szűkösebb napokra.
Mint könyvlapok között őrzött virágot,
mit nem tűzök dísznek a hajamba,

de időnként szívemre szorítom,
hunyt szemmel gondolva a múló szépre.
Lepréselt szirmok a számban a szavak,
egy csokor betű a papírba égve.

Őszi impresszió

A kerti padon üldögélve nézem:
szökik a nyár, akár fától a levél -
sárgára aszott, reszketeg holttestét
görgeti elém az októberi szél.

"Kapjatok el" - mondaná, mielőtt
földet ér, de sorsa bevégeztetett.
Sírva nevetem, mint múlik el a szép;
Varjak köröznek a kacajom felett.

Béklyóban

Elnémultam ismét - béklyóba ver
a szárnyaszegett, vergődő gondolat.
Elmém vajúdva szüli meg a szót...
világra jön, s már nem több mint áldozat.

Éhes keselyűként csapok le rá,
cafatokká tépve saját magzatom.
Lerágom róla csontig a betűt,
nincsen szívemben iránta szánalom.

Szökevény szavaim nyomában
járva úrrá lesz rajtam a rettegés:
egy nap a vers mindörökre elhagy...
s tollam kínjában az asztallapba vés.

Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan – őszül az erdő.

 

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály – készül az erdő.

Október aranya

Az őszi reggel csípős hidegére
folyékony aranyként ömlik rá a Nap;
dermedt ágakon csöndben araszolva
hulló falevélbe életet harap.

Csókja, akár a méz - fa kérgén csurran,
hogy áldó melegét a föld igya be.
Lágy takaróként ül meg az avaron,
majd felkapja a szél, s elszalad vele.

Fut, fut a szél, elébe megy a télnek,
zordon holnapokba fényt lopni indul.
s míg hóna alatt jókat kacag a Nap,
Délen a világ épp virágba borul.

Juhar az ablak előtt

Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá' tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél
rázza jobban az ablakot).

Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi'
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.

Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón' nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.

Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető.

Költő vagy bolond

Mint bolond, kinek csörgősipkája
minden kincse, s nélküle elveszett,
úgy járok, magamnak költőt játszva,
amíg eljön a perc, az ihletett.

Addig hányom a cigánykereket,
ajkamra boldog mosolyt fest a rúzs,
s csak az tudja, miféle felszín ez,
kit épp így kínoz ez az édes gúzs.

Költő vagy bolond - oly' lényegtelen,
ha nem vagy, se veszi észre senki.
Tótágast állsz, vagy éppen verset írsz,
egyként fog a világ elfeledni.