Sodrásban

híd lennék, mely összeköt
híd, amely a mélybe lök
híd, mi fut a végtelenbe
két pillér közt énekelve

part lennék, mi hívogat
part, mit hullám simogat
part, hol elcsitul a vihar
part, mi egyszer szívedbe mar

víz vagyok, mely zavaros
víz, mit orkán égre mos
víz, mit a por magába nyel
két pillér közt sodrás visz el

Spleen

Lassan megszokom a mindegyre
hulló, monoton kopogó égi áldást,
mely mint ónszürke palást ül
a zakatoló város csontos vállain.
Lassan megszokom, hogy mélybíbor,
fénylő álmaim is rendre kifakulnak,
mint elrozsdállt levelek, ha
fa tövébe hullnak, hogy beigya
a föld maradék, éltető nedvüket.
Ma néma, vak és konokul süket a világ,
s nem tudom, mitől e rút szomorúság,
mely időről időre megül a lelkemen.
Életunt szavak keringőznek bennem,
lassú táncukra feljajdul a születő
kósza gondolat, mint avar közt
a szunnyadó bogár, mit a koppanó
toboz álmából felriaszt.
Tán elbújok én is a rőtszín őszben,
ne fájjon úgy a tompán sárguló idő.
Elhantolom szavaim súlyos kövek alá,
legyen nekik könnyű a föld,
legyen nekik malaszt az őszi temető.

Csempehideg elmélkedés

Látom futni feléd a kacagó halált,
tekintetedben ott az ősi félelem.
Hiába küzd benned az élni akarás,
neked se jut másénál több kegyelem.

*

azt mondtad: „olyan jó lett volna
még élni veletek egy keveset”…
talán hallottad, ahogy a körötted állók
szíve önző módon szétesett

*

az élet érkezéskor
s távozáskor egyaránt felsikolt
fájva jöttél a világra
s fájdalomban születik meg
a ’valaha volt’
pedig jó lenne csöndben
elmúlni, hogy ne vegye észre senki
csak békén’, hangtalan
a túlpartra átevezni

*

Fehérköpenyesek közt, mezítláb
ólálkodik körötted a halál.
Csak ülsz az ágyban
összekucorodva, s tudod már,
hogy ’hátrafelé araszolva’ is
kíméletlen’ rád talál.

*

ahogy fogod a kezét,
látom, hogy ujjai elfehérszenek',
így szorítja magához
rajtad keresztül a
szökni vágyó életet

Dal a kék hegyről

Te ugye, látsz engem?

Ott fenn lakom a kék hegyen,

hol csak a szél a társam.

Messzi-kékben, zöld füvek közt

ott van, amit vártam.

Minden hajnal értem ébred,

harmat mossa arcomat,

kiállok egy rideg szirtre,

ha a világ hívogat.

Ne hívj, világ, jó nekem itt,

nem bánt most már senki -

ha akarsz engem mindörökre,

értem kell ám jönni.

Nem bánom, hogy szaggat a szél,

kezem égnek tárom,

s átküldöm a mosolyomat

száz és száz határon.

Mert te, ugye, látsz engem,

ahogy ott állok a kék hegyen?

S hallod a zenét, mi körbevesz?

Szeretném, hogy így legyen.

De csak bennem szól a dal,

nem hallja más senki sem,

árva vagyok, nagyon árva,

csak álmodom a kék hegyem.

Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,
mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,
s elrozsdálja nyárból maradt legszebb napjaim.

Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,
hisz újra itt vannak kertemben a varjak,
s bánatában még az ég is velem könnyezik.

Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,
nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,
csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.

Ma nem hiszek se neked, se másnak,
tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,
s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.  

Csendek

Vérnarancs tűzbe bámulok.
A nyári éjszaka konok
sötétjét apró szikrák
szaggatják szerteszét.
S míg pattog a fahasáb,
hunyt szemmel hallgatom
az égig érő, szívet tépő
csönd-zenét.


*

Hallgatsz, hallgatok.
Páros magányunk
csöndfalán csak
szívverésünk dörömböl.
Meg se hallod -
s én sem mozdulok.
Pedig szeretnünk kéne
'tiszta erőből'.

*

Jó így a csöndben,
karodba bújva.
Mintha egy pillanatra
szívünkre hullna
az a régi-régi érzelem.
Beléd burkolózom,
meg ne fázzon bennem
ez a ki-betakart,
elszenderült szerelem.

*

Hallgat a szó bennem.
Meg nem született soraim
bebábozódva pillangó-
létre várnak.
Rám telepszik a csend -
a foglyul ejtett gondolat
nem növeszt ma szárnyat.

Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',
a létfolyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.

Látomás

Megfürdöm a Holdsugár dalában,
csillagfénybe törlöm arcomat.
Egyedül a sötét, illatos éjben
a valóság csak elfutó pillanat.
Álomból szőtt falak között
rohannak el leheletnyi évek,
árny surran be ablakomon,
ijedten remeg itt legbelül a lélek.
Távol még a hajnal reménye,
az idő csak egy elsuhanó csoda,
magam vagyok tűz, víz, levegő,
szívemben a szeretet atomsivataga.
Közel a nap, mikor eltűnik hitem,
s darabokra hullik a nyugalmam.
Szikrázó homokot hord a szél,
majd köveket tesz le az ajtóban.
Sóhajt a Föld - röpke csend
a torkon akadt szóban.

Kacsint az ősz

Mint ki álmából riad, oly' kábán
nézem, mint fut ablakom előtt a nyár.
Szelíd fény ül a fák koronáján,
míg ég s föld közt tűnni látszik a határ.

Esik. S ahogy az ég telesírja
a kitikkadt föld nap harapta testét,
lám, friss eret dajkál a dombok alja,
óvón tartva fölé szép-szelíd kezét.

Szél borzolta bokrok suttogása
hervadást lop a tobzódó táj fölé.
Még zöld a lomb, integet a nyárfa,
de kacsint az ősz: a holnap már övé.

Szonett a szerelemért

Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.

Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.