Fülledt csendélet

Tikkadtan tiktakkol a falon az óra,
lógó nyelvvel tolja a bávatag időt.
Óránként késik egy szusszanásnyi percet,
míg levegőhöz jut két bimbamja között.

Fénypászma vetül az asztalterítőre,
lassú keringőre csábít egy porszemet.
Unottan ásít a fülledt, nyári reggel
- Nyolcat üt az óra -, majd tovább szendereg.

Elmondanám

Elmondanám, amit érzek,
elmondanám, mert nem látsz a szívembe.
Elmondanám, ha elhinnéd,
de csak ülsz a semmibe meredve.
Talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem,
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem.
Hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély,
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély.
Pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz,
hogy a szerelem elvész,
s nem marad más életünk romjain,
csak néhány üszkösödött emlék.
Ee én még égni akarok,
lobogó fáklya lennék
két kezed között...
Mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött?
Félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem...
Ne hagyd, ne engedd,
fogd erősen a két kezem.
Elmondanám, ha hagynád,
elmondanám, ha értenéd.
Még feléd nyúlok, kedves,
most még csak tefeléd.

Démonok közt

Mikor démonjaid rád támadnak,
s kígyóként fonódnak rád az éjszakák,
ha gyomrodba kúszik a rettegés,
és rád zuhan a szögesdrót-világ,

mikor álmod rémeket vajúdik,
s ágyadban a félelem ver tanyát,
ha acél marok szorítja torkod,
s holnapod felemészti önmagát,

mikor rohansz a sötétség elől,
s kínjaid a Hold felé vonyítod,
ha kétség ül tágra nyílt szemedben,
s újraéled minden éber álmod...

akkor fordulj felém, s láss meg engem,
ott egyedül az ágy túloldalán.
Démonjaid engem is üldöznek,
de reggelig még megmenthetsz talán.

Alkalmi vers

Negyvenhét nyárnak köszönlek,

Negyvenhét lobogó nyárnak.

Énnekem születtél, kedves,

Bár tudom, mások is vártak.

Negyvenhét nyárból kilencet

Könnyelműn’ már nekem adtál.

Rám gondolt talán egy angyal

Ötvennyolc júliusánál.

Negyvenhét nyárnak köszönlek,

S köszönlek édesanyádnak.

Kínáljon a sors érted bármit,

Oda már sose adnálak.

Július

Tegnap még rám vicsorgott a forró aszfalt,
ahogy tűsarkam szurtos képébe lépett.
Lobogó tűzfalak árnyékába bújtam,
a július rajzolt hátamra térképet.

Ma riadót fújnak a vonuló felhők,
aggódva lesem, mi’ törékeny a kék ég.
Szél karol belém az úton, s összekócol,
mint szívem olykor a könnyű kezű kétség.

A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

Szótlan vers

Gondolatokba feledkezve,
betűk gyöngyeit nyelvem alá
rejtve ízlelgetem a szavakat.
De mára minden szó bennakadt -
csók nélkül hagyva tűnődő
homlokom, csapodár múzsám
némaságra kárhoztat.
Szótlan versbe szövöm hát
az estét, amint bársony
testét elnyújtja a kertben,
érzem, hogy a pillanat
vezeti a papíron a kezem,
míg ablakomon át lesem a
felhők mögül kibukkanó
sápadt fényű holdat.
Valahol a közelben kutya
ugat, eldübörög egy ósdi
tehervonat, s az éjszaka lassan-
lassan elnyeli a zakatoló várost.
A gondolat is lecsöndesül,
s tompa morajlássá szelidül
egy meg nem született
elvetélt költemény.

Örök-kék

Esernyők nyílnak,
fölénk borul zordan a szürkület,
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet.
Elemelkedünk,
testünk könnyű, akár a kósza szél,
hajunk csupa víz,
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér.
Táncol az ernyő,
alattunk összemennek a házak,
aprócska folyók,
mint kék erek a bőr alatt futnak.
Ázik a világ,
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk,
észre se vesszük,
s már a világ tetején állunk.
Ránk néz a Nap,
arcunk meleg mosolyában fürdik,
alig hisszük el,
hogy odalent órák óta esik.
Maradni kéne,
gyöngéden átkarol az örök-kék,
könnyű elhinni,
hogy idefent lehet az öröklét.

Hétköznapi szerelem

Kétségbeesett ölelkezésünk
verejtékét őrzi még a testünk.
Csatakos szívvel egymáshoz bújva
kérdi a szemünk: eléggé szeretünk?

Vágyba tekeredve kergetjük el
homlokunk mögül a gondokat.
Csókjaink közt elvész az idő,
menekül a remény vesztett gondolat.

Évek ráncait simítva az ágyon
Lassan csöndesül bennünk a félelem.
Szárnyaszegett madárként verdes
bennünk e hétköznapi szerelem.

Visszhang

Szavak csapnak arcul,
torkomban golyvaként ül
a felzokogó bánat.
Nyelem, egyre nyelem
rám olvasott, ezernyi hibámat.
Vagyok, aki vagyok,
se jobb, se rosszabb másnál.
Fáj a felismerés,
hogy nem az, akit vártál.