Csillagok és szivárványok

Minden nap kihuny egy fénylő csillag,
s minden nap megszületik egy másik.
A hó ellepi a fázó földet,
mi jövőre újra kivirágzik.

Nézd, mint hullik a fáradt, sárga lomb,
lábad alatt hever az elmúlt nyár.
Ma eső mossa őszbe fúlt szíved,
de mélyén ragyogó kikelet jár.

A fönt és a lent néha túl közel,
olykor összecsapnak az elemek,
ám a legádázabb vihar sokszor
a legfénylőbb szivárványt szüli meg.

Ódon hangulatban

Elringat ez a szürke reggel,
rám borul, mint súlyos, régi brokát,
valami furcsa, ódon illat
lepi el tőle a homályba fúlt szobát.
 
Mintha rég elhagyott házban járnék,
hol még a csöndet is pókháló szövi át,
s porlepte bútorok ontják magukból
letűnt idők levendulaillatát.
 
Nem tudom, mi ez, talán a múlt üzen,
vagy ősi titkokról szökik a fátyol,
elődök sóhaja zsong fülemben,
fogva tart, s messzire visz a mából.
 
Méla, ónszínű ez a pillanat,
mintha megdermedt volna az idő.
S mint sárgult fotográfián asszonyarc,
a múlt homlokán mélyül a redő.