Hajammal játszik

Hamvadó zsarátnok fölött
csöndesen izzik a sötét,
borzongató fuvallat jő,
az éj vállamra ejti szép kezét.

Szememben tükröz a holdfény,
csillagot kacsint a távol,
hajammal játszik az éjjel,
megszököm vele a mából.

Csöndesen szeretlek

Csöndesen szeretlek.

Magamban. Nem, mint a csitrik,

kik még világba kiáltják

szívük határtalan örömét.

Az én szerelmem csak

benned élve láttatja az erejét.

Álmodban szeretlek,

nézve vonásaid jól ismert rajzait,

mit rejthetnek vajon még

el nem mondott, éjben rejlő álmaid?

Szeretlek ébredőn, morcosan,

szeretlek frissen és szakállas-kócosan.

És szeretlek téged munkába indulón,

sietve adott csókoddal a számon,

s szeretem, ahogy tested nyomát

elsimíthatom az összekuszált ágyon.

Én csöndesen szeretlek,

csak annyira, hogyha múlna,

majd nekem is fájjon.